Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 8

Zsombék fenekén, hinár sürüjén

Ott alszik a mélyben a vízilegény.

Ott szélbe se hallani habsuhogást,

Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád.

Míg fenn van a nap,

Nem csobban a hab,

Oly félve suhan, mert könnyű az álma

Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába —

S megvetve az ágya van ifjú szívekbül,

Megtépett, elkínzott leányszívekből.

Mert néha sóhajtva feljön a habbul,

Lányszívre vadászni a parton elindul,

Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn,

Van, hogy a faluba, fonóba is eljön,

És hogyha lát

Tüzesszemű lányt,

Megrontja, megejti a víziember

Örvénylő, zivataros szerelemmel.

És hogyha ölelte, kitépi szívét,

Elhozza, lehozza a mélybe szívét.

De egyszer a parton, hogy lopózva megyen,

Ott ült kövön a csudaszép idegen.

A szeme acéltükör, a karja fehér,

A könyje omolt… és nem tudta miér’…

Mégis kacagott

És nézte a habot,

Még futni se indult, – amíg közel ért,

Elvárta, bevárta a vízilegényt.

Az félve ölelte, kereste szívét

S nem lelte, – seholse találta szívét.

Oh mondd te! Ki vette a szívedet el?

Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj!

Szólj, merre keressem a szívedet?

A világ végére is érte megyek,

Szólj, meglelem én!

Te szép, te szegény!

Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég,

Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy?

És indul a lány keresni szívét,

A messzehagyottat, az árva szívét…

S azóta a mélyben, hinár sürüjén,

Gyöngyházpalotában a vízilegény

Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma

Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába.

Feljön a habbul,

Sóhajtva elindul

És bolygva az erdőn mindszerte kiált,

Keresi az acélszemű, hókarú lányt,

Mert annak sohase látta szívét,

Elvette előtte – más a szívét.