Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 9

Szőke buza között pipacsos kis kalap,

Hiába süt a nap, – árnyék van az alatt.

Sétál a kisasszony komlóba, buzába,

Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.

Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló

Picike cipellő, – szűkráncú viganó!

Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!

Idetart, itt terem… Cseng a szava: “Kérem,

Maga talán olyan – falubeli legény?

Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.

Mutassa meg merre! Vagy inkább – vezessen!

Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten.”

Szőke buzaföldön lemenőben a nap,

Szőke lány hajárul lekerül a kalap.

Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,

Pipacsbokrétának hullong a levele,

Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt…

Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.

Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:

– De belenéztél a kisasszony szemébe!

Kacag a kisasszony: “Ej de messzire jár!

Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?

Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!

Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!”

Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat.

Csere Jóska hallgat, – szegett fővel ballag,

Szemügyre vesz minden útszéli virágot,

– “Lám, egy se törik le, amire ráhágott!

Több kárt tenne benne fiókmadár lába —”

És indul utána, és lép a nyomába.

Útszéli virágot tapossa azér’ is, —

Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!

– A kisasszony szava mesemondás, álom:

– “Sohase volt nekem ilyen szép virágom,

De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!

Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten.”

Megeste az utat sírószemű harmat,

A legény is csendes, a leány is hallgat,

Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,

Valami bús nóta szól a faluvégen,

Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:

– “Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?

Lám, van aki varrja, – lám, van aki szőjje!

Szépséges, hűséges barna szeretője!”

Csere Jóska szeme odatéved lesbe:

– “Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?

Van akinek adja! Van akit szeressen!

Sok cifra uraság azon a nagy Pesten.”