Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 17

Átleng a párákszőtte esti fátyol

A selyemfényes, babonás vizen. —

Valami távol, idegen leányról

A parton… valaki mesél nekem.

Varázslat kóbor álma szállt-e rám?

Hogy szinte látom: szőke az a lány,

Kicsi, fehér… úgy-e, fázós szegény,

És kék ruhát szeret, akárcsak én.

Mese, mese. – Tavaszestébe régen

Az a leány a jövendőbe nézett,

S szólt: “Már tudom, hogy el fogsz hagyni éngem!

Elhív tőlem valami új igézet.

Csak azt ne hidd, hogy elfelejtelek!

Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek,

Csak hagyd a jöttöd minden este várnom,

Úgy sincs nekem más dolgom a világon.”

Mese… Fehér hullámok útján járva

A hosszan elsikló selyemhabon,

Testvérgondolat száll a szőke lányra.

Hogy: Ismerem. Hogy: Szeretem nagyon…

Kis árva madaram, kedves szegényem!

Tudod, mióta vársz? Tudod, mi régen?

Tudod, hogy ő is álmodik veled?

Tavaszestébe…  másnak  emleget.