Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 70

Kilenc kis táviró-kiasszony

Oly aggodalmas reggel óta;

Lesik a jelzést: “Semmi, semmi!”

“Ah, jönne bár! Fordulna jóra!”

És illan a perc, száll az óra.

Egy tiszti szolga hozta reggel,

“Válasz fizetve…” – a szöveg:

“Ha nem jő hír, hogy megbocsátott

Ma délig; – jól van! Nem szeret!

Egy kis golyó… Adieu! Megyek!”

Ah, – tízre jár! (A hadnagy úr most

Gyujt káromkodva egy szivarra,

Biztatja bőszen a szakaszt, hogy:

“Át! Jobbra nézz – és indulj balra!”)

“– Tíz óra, hajh!” – “Ma délre halva!”

“Beszterce!” – “Semmi! Gabnaárak!”

“Ez az! – Újsághírek csupán!”

Az arcuk ég, a szemek könnybe,

Úgy les szorongva mind a hány,

– Kilenc kis szorgos, szürke lány.

“– Tíz óra!” (Valaki e percben

Hölgyére gondol – mosolyog.)

– “Ó, végre!” És megcsuklón, félve,

Mint síró asszony remegése,

Zörren a gép, – s kopog, kopog:

– “Nem haragszom! Rád gondolok!”

A fülledt terem egy sóhajtás,

A zörgő munkazaj pihen…

– S villanó, – fátylas szárnyon szállva

Átcsillan a regény varázsa, —

Rejtett, szerelmes, idegen —

Kilenc szegény, jó kis szíven.