Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 83

Gondolom: lehetne szelíd vendégem, borús barát;

A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,

Formásan, ezüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,

Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.

“Mi lesz velem? – Még élek! – De nem bírom tovább!”

Gondolom, fegyverem is lehetne a fájdalom talán!

Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szorítna,

Valami álom-igazért könnyű halálba uszítna,

Hit-sarkantyúval űzné tajtékos paripám;

És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.

Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.

Mint régi mártírokét, kik karjuk keresztbetéve

Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére

Már látta megnyílni az üdvöt, boldogok énekes honát.

Ó, misztikus kéje a kínnak, – hol keressem gloriolád?

Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;

Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakírok husán,

Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán

Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva

Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.

Ó de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,

Tűzpiros rózsán, – amivel ablakon int be a kedves

És betérvén asszonyához, – gyermekin kegyetlen kézzel

Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. – — —

– Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,

Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?

S a lélek döbben csudálatos csendben:

“Ez az ajándék! Ezért születtem!”

Mennyi szépség is lehetne tebenned. Szenvedés! – —

S míg parádézom itt, hogy így tudok írni felőle

Rendes rímet ragozva, – formásan, finomkodón;

– Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,

Megcsúfolt, pellengéres, koszorútlan az enyim,

Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át —

– Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,

Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként! —

– Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,

Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan,

S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! —

– Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!

Túl a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám. —

Hát eltanulom tőle én is, – és rikoltom, nehogy sikoltsak

És danolom fuldokolva: “Hej, magam is így akartam!” – — —

– — – De régi, szép könnyeimért tudom; hogy mégiscsak kár volt!

Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!

Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!

Dolgaim fontossága! És minden!

Az életem!

De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!

És írni felőle!