Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 80

Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosófalak!

– Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem. —

A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,

Ha dideregve osontam zord keresztboltívek alatt.

S kis öklöm szorulva, vezeklőn ütött mellemre. Mert tudtam,

Hogy Jézus lakik ottbenn a tabernákulum aranymélyén,

A néma, csodálatos bárány, akihez epedünk égvén,

Ott ostyatitokba rejtez fehérlőn, mozdulatlan.

– És Magdolna ott a falon – Halálfej és ostor e képen. – —

Két gyönyörű növendékangyal az oltáron hosszú ingben. —

– De Magdolna vezeklő, véres, vad eleven keblin minden

Feltépve és kitárva, – s ha erre gondoltam, úgy féltem.

S e percbe’ zenehang rezgett át a kórus kőhideg falán.

Halk harmónium-etüdök – az Áve – oly habozó, tévedt

Zsolozsma – oly kérni-félő —, mint aki reményt nem kérhet,

Vagy félelem és remény itt csak ily reszketeg, bús zavar tán! – —

– — tudtam, a tüdőbeteg nővér – ő játszik. Szép betegem!

Szédülten hull sápadt csuklója le barna csuhátul övezten;

Húszéves volt és szent. Én forrón, rajongva szerettem,

S hallottam, hogy mondták: “Már boldog, mert tavaszra Jézushoz megyen!”

Ó, hányszor kísért még most is e törtszárnyú reszketeg zene!

A klastrom kriptafalán át ez elfulladt élet-ének;

Isten szűzfehér báránya – és patakzó Magdolnavérek.

Egy értetlen, összemarkolt gyerekszív rémülete.

Mily reszketve futottam el akkor zord keresztboltívek alatt!

Ó, csukló, bennszakadt sírásom! – Ó, dermedt, halottszínű nap!

Évek béna seregje

Száll nyomtalanul —, de néha a perc vergődve áll,

Mint denevér szárnykiszegezve;

S egy fülledt nyárdélután lélekbe, idegbe száll.

– Kérdeztem: “Még meddig bírom

E sívár, poros-akácfás tespedt, vidéki házat,

Lyány-otthonom?”

De zárt ajkaim közé visszaszorítva vágyak és lázak,

Vergődöm szárnykiszegezve,

Mert eltépni, megválni, fájdulni félek!

– Itt vállamon homokhegy; – az eddigi élet,

Szokás, szó, törvény, – hogy zúdulna, esne,

Visszaomolna, betemetne.

Emlékszem, – valakit vártam,

Ülve himzésürüggyel a zöldzsalu megett

A rekedt csendű nyárban,

Benn dohos szobahomály. Egy árva légy kesereg. – —

– — Talán nem is szerettem!

De szörnyűk e zsibbadt napok, e mozdulatlan verőfény,

Elfoly az élet felettem!

Én nem bírok várni, álmodni és hímet várni békén.

– Most kapu nyílott – végre!

Nem! Külső, messzi zajok. Ott kertekbe, műhelybe dolog van,

Gyerekhad játszik, visongva a forró, sárga homokban. —

– — A torkom elszorul égve. – —

Már nem jön! Vége!

S az utcában, valahol messze

Egy kintorna hangja tör be a súlyos csendgomolyba,

– Jön gyötrődve, közeledve, —

Mintha az émelygő percek dúlt érlüktetése volna.

– És nyögve, recsegve, zihálva

Mint szegény, meghajszolt, kimerült, vak állat

Kiadja – házrul-házra

A kopott valcereket, kifacsart, bús áriákat.

Elkinzott, útszéli dalok

Jajongva verődnek kis házak napfénytől izzó falához;

– Most agyvelőmbe hasít mind, tép, kínoz, üldöz, átkoz,

Vinnyog, üvölt, csikorog – —

Megfulladok!

A régi zenélő óra!

Alabástromlábai sárgák, betegszínűek,

Terpedten, roskatag állt.

Egy zöldbarna, új és hűvös, komoly szobába meredt.

Oly idegenül. Magának ketyegett. —

De feszült figyelem volt kis szigorú számlapképe.

Mint mord, öreg temetésszolga,

Ki arra vigyáz csak, hogy a rendet ne vétse.

Reszketeg váz mutató-ujja

Oly kínos-pontosan állt meg, amikor odaért,

Hol rejtélyes műve halkan

Cinegve-penegve zokogta el a százéves, báli zenét.

– Valaha édes, csapongó,

Oly játszi, kecses lehetett e picike menuettdal,

Fiatal nagyanyák, csokros bokák

Kötődtek lengve, igézve így selymes, halk lovagokkal. —

– De most oly különös, ijesztő!

Most arra gondolok, hogy valamennyien halottak

A lovagok – nagyanyák,

Itt sápadtan, meredve tipegnek, – kisértetin hajladoznak, —

– Az óra túlél és beszél,

Mily szívverés-halkan penget bele a tűnő időbe

Réghalott muzsikát,

Míg tereli maga előtt én szegény perceim’ – mérve,

Ki tudja?… Kinn ólmos eső

Dallamosan, zizegve az alkonyatba szitált,

Dobolva az eresz-csatornán, —

S a nagy, vigasztalan ősz félelme szívembe talált.

Gunnyasztva, bő ruhában,

Meleg kendőben is fogam-összeverődve ültem

Egyedül. – S zengett az óra

Gépüteműn, érchalkan, kisértőn, merevülten,

Valami gyilkos szorongás

Éltemért – s az életért, mit adni készültem, szállt rám,

– — Ti-ralla! – kezdte megint – —

S én görcsös ujjakkal – riadva szöktem át a szoba homályán.

– Még felcsuklott – a melódia. – — – Azóta áll —

Falnakfordult számlappal egy lomos kamramélybe

Hangjaszakadtan halott váz.

– Már túlélte életem, s gyermekem élte;

De nem merem kidobni – és kerülöm félve.

Álmomba’ hallom mégis —

Hogy mér konokul, ketyegve. A halál

Hogy tereli perceim, s a gyermekét is…

A régi óra áll.