Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 71

Nincs messze még! – Tán egy szavamra vár!

– Smaragdlevelek rezgő mélyiben

Halk fényeső. – Ejh, áruló köpeny!

Mért lesked ott? El van végezve már!

Szél zörren át. Futkos tétova nesz. – —

– Most mozdul!… Ó, korhadt fatörzs az ott!

Hát el bírt menni mégis, – itthagyott!

Fülembe cseng: “Utolsó szavad ez?” —

Szörnyű, – e sok fa hogy utamba áll!

Szeret, – szeret! Tudom, megbánta már,

Szeszélyem űzte el, s most nem talál.

Nem válhatunk mi így el! Ó – megyek!

– Már szétsimúlnak mind a levelek,

Az ösvény. – Csitt, ő az! Hunyt szemmel áll,

Az arca ónszínű, mint a halál…

– Most várok még! – néznem kell; hogy remeg!…