Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 82

Én sokszor néztem hátra és előre.

Szemeim, e szörnyű szemek

Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást,

Dolgok színén visszájuk átütött, s a szón a célzat

És lovagi vért alól a lóláb kitűnt.

… Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én szegény.

Azontúl hiába takartam el már az arcom,

Hiába futottam hűs, puszta mezők felé,

Mindent láttam. Elért a tűz-eső,

És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.

Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,

Páncélt adott reám, jegeset, fehéret,

(Elvesztem volna nélküle rég)

Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,

Tisztát, keserűt, kristálykeményet, —

Könnyeim maró savával betakart engem az ég.

Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.

Bálványként állok őrt az útfelen merőn,

S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.

Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók,

Hosszuhajú hajadonok láncfüzér-táncba.

Moáb és Hámmon jövendő anyái tán… Jöhetnek!

Elhagyott kerteim felé sietnek dalolva szegények.

A ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot,

Ahol koszorúm lehullt… De bölcsebbek tán e szűzek.

Most már én – kőszobor – állok!

Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók.

Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában

Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.

Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!

Most másra hullnak a szent szók, és másnál vannak a percek,

S a régi, sarlós boszorkány ott úszik az égen, – a hold.

Ugyanaz a hold, ki tanúja volt,

Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,

És látta sebesült szívem és látta leplezett szívét.

… Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még, és szagosak a tavaszi kertek,

De itt kénköves esők vertek, itt minden hamu és üszök.

Mindegy! – Én magosan állok. – Majd szívemig átkövülök;

És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.