Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 86

Értek, felejtek, megbocsátok!

A szomorúságot

Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.

Azt mondom: “Nincs már mondanivalóm!”

És nincs tovább!

Percek szűzességét már nem zilálom.

(Bús jóra-változásom!)

Terellek máshoz, drágák, – béke rátok!

Szánom és szívelem e mást

És megbocsátok.

Eltökélt, szelíd tagadás

Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.

Semmi leendő!

Csak zengő, altató sohák

Kongatnak a szívemen.

Már nem tudom, kiért sírok,

(Cserélem, vagy feledtem)

Ha néha sebten

Fújom el este a lámpát

S felrémlik, mint álom, a régi ok.

Tán új ok ellen fétisül nekem.

Mert az új – idegen,

Mint vendéglátó házban a cseléd.

Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?

Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.

Így ösmerem

Szívem! —

(Kongatnak benne félrevert Sohák

Messze tűzvész-csodát.)

Benn valahol tobu-szentélyek vannak,

Órák, szavak, szobák,

S tudom: meghalok, ha nem tisztelem…

– Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!