Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 75

Haloványselymű reggel, felhős fény, szőke színek,

Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,

Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.

Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.

Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,

Súlyos kőhidak át a platinafényű vizen. —

E roskatag, királyi város méla pompája izen:

– Sok csiklandón új látásnak ma friss idegekkel elébe! —

Az erkélyen terítve… Itt ülök zsibbatag

Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,

Napfénycsík szállal át, – beletáncol a mézbe, —

Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!

Árkádos út, faragott, régi kövek!

Nosza! Két buzgó szemembe venni

Óbetűs írást, íves kapuboltot,

Mindent!

Lallala! Megindultam hát menni!

Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!

Ott térré tágul az utcasarok.

Ó, – jobbra a víz már hídtorony, oszlop,

Ormok, kupolák! nem!

Mert én most balra akarok!

Én odamegyek most, ahová akarok,

Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,

Társ, akit féljek, hogy én zavarok,

Ha jobbra, – ha balra,

Jó nekem egyedül, igen, igen!

Itt templom, ott hídak, – itt tornyok, ott ormok!

Két árva szemem! Sok súlyos igéret!

Dologra! Látni! – Ó mindjárt megyek én

Ide is, oda is.

Csak hadd ülök le kicsit! Hadd nézek, nézek!

Ni! A régi tanácsház órája az ott,

A Havlata Pavlata regés remeke!

Megvárom! Még öt perc, – még három, kettő!

Ver zengve, – s kijönnek, mind a tizenkettő,

Az apostolkák sorjába, körbe.

Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel.

És hosszú, vontujjú, vézna kezükkel

Megáldanak engemet, az idegent is,

Keresztet írnak és tovalengenek.

A halál ezalatt egyre csenget,

“Ne még!” – könyörögnek balrul a szobrok.

A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel.

De ő “igen”-t bizonygat kis vázfejével. – —

Ám vége! Elverte sorát az óra,

S a végső mozdulatba merevül Áldás, Halál.

Amíg új óra száll.

Mélyülő ívek elnyult denevérszínű árnya,

Szilánkba-tört fénysávok a kőmozaikon már,

Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,

Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.

Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,

Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,

Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek

Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál.

Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!

Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,

Hűs légutat, híg lebegést a csillagok éji közén

A kékben. – És vértanú-dicsfényt jelentett a zöldszín üveg.

Gyöngén imára tett kis forró tenyereim közén

Így lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram,

Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban.

Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény.

A várfal tornya. – Jön kulccsal ifjú parasztasszonyka.

Megy előttem gyertyával a horpadt kőgrádicson,

Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,

A mondókát szaporán, ügyesen ontja:

“Éhbörtön és kínzóház és vesztőhely volt e torony!”

“Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátták hosszú kötélen.

Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.

Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,

Hogy üvölt és nyög a mélyben.

Ha csend lett, a másikat – így sorba – leeresztették.”

Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit!

– “Ölt, foglalt, konspirált, – s itt gáláns franciakártyákat festett

Vérrel, téglaporral, korommal – e néma üregbe’ tíz évig.

Míg szép, úri fejét vevék itt.” —

Mondja, – s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.

Valóban, ez ölnyi kőfal, e súlyos pincebolt hiába nem lett,

Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,

– De hányszor nyilt ki azóta, hány profán kiváncsi szemnek!

A fátyol hányszor föllebbent!

Nem lelem erét e percnek, – sorát e versnek, – tán ráfogás, színfal az egész!

– Ki! – Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. —

Nyolcéves fiú trónol fáskamara-küszöbön, deszkaládán,

Zöldharisnyás, pirostérdű. Gajdol játszós-komolyan ott,

Kezébe’ hosszú, karmesteri bot, – —

Két hófehér nyuszi fülelve rá – ül kedvesen a hátsó lábán.

A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. —

Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,

És elrakva, – mert szűk a hely már, – zsúfoltan egy a másra,

Százados, nevetlen holtak, – cserélve gyermek, öreg,

Rokonok, idegenek,

Kalmár, alkimista, lévita rakásra.

Még esőtől nedves a ribesz. – Halk zöldje hogy összefog!

Vadócon és lazán bebokrozta már az aljat,

Kis gyöngédleves ága a vésett betűkbe lankad. – —

Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név – mennyi sok!

Hogy cikáznak néma gyíkok, – —

És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!

Egy kavicsot, – tiszteletül a törzs címerjelébe itt!

Nagyhírű rabbi Lew, csillagok útja-tudója e holt,

– — Komoly, középkori zsidó, – sápatag, hátba’ hajolt,

Pihenésül sötét, eleven szeme a teleszkópba kémlelt,

Bár dolga után, csendesen éldelt,

Okos kalmár (titkos alkimista), szent lévita és

Tíz gyerek apja volt.

– — És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.

Lelkem legmélyén vallom! (és nagyon csendesen lépek,)

– E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek,

Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,

A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugvásnak,

Önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,

(Mert egyetlen fóruma, én, a fölöttem-ítéletnek,)

– És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,

A mély, komoly, egyszerű, kicsinybe-elmerült létnek,

(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad, s elfeled,

Önmagáért-való fazöldnek embersírok felett,)

És párzó, vizes gyíkoknak a temetőfalon,

Mindennek, – nagyon

Adassék tőlem e percben tisztelet!

Szikrázó virág-színfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,

Szökőkút-szivárvány íve, – márványpad, nyírott bokor; – — —

Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,

Rózsaszín délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.

Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zümmögő nyüzsgés. – —

Lenn, messze alattam a város, a város – —

Top, top! – — A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.

Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.

Léptenként görcsösen előrefeszíti a botot.

Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal – s elnéz az egen. – — —

Megint vár, – liheg. Most a virágokat szemléli, – s mosolyog.

A kút nimfáin is tűnődik soká, – mert eközbe’ pihen.

Kedves! Mint egy gyerek! – Virágai közt így ment át nagyanyám.

– Mi jár eszébe! – Reszketeg feje bólogat. Min nevet? – —

Hálisten elhaladt, – nem látott. Megmentve néki e magány!

Jaj! – Már lámpák gyúlnak a homályban. —

Jaj, messze morajlik az idegen város.

Mi lenne, – ha feledném a hotel nevét?

Jaj! Gyorsan sok zegzugos utcán!

Úgy botlom a görcsös kövekben.

Kisboltok előtt bámész, rossz-arcú népek. —

Jaj! Miért is futok én itten? – —

Mi közöm ide? Mim van itt nékem?

Nem követ nyomon valaki – mögöttem?

Jaj! Egy utcácska még, – kettő, —

Ott kiérek. Ott robogás van,

Fény, villamoskocsik, emberek, élet.

Már itt. A portás mosolyogva köszönt.

Intim kávégőz, füst, – a pincér sürög, szalad,

Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,

Ujságok, szanaszét —

Jó biztonságos fény. Jó meleg kulturaszag.

És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.

Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.

Ó, – otthoni csomagok, – és otthoni gondok,

Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!

– — Most vetkőztetik le a kisfiámat.

Otthoni szobám. – Ott most lámpa nem ég,

Homályban az asztal, a kályhasarok. —

Ott halotti csendben a jövőmre várnak,

Mert évekig láttak

És mindent tudnak rólam a butorok.