Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 76

Álmodtam; és tudtam, hogy álmodok;

Azt álmodtam: egy hercegnő halott. – —

Fedetlen fővel, gyászban csak néhányan,

Kiválasztottak állunk ott körülte:

Hű udvara, egy szürke, mély teremben,

Homokkő-oszlopok rideg raja,

S balzsamok közt, miket a holt lehel

A szarkofágon, mely vasból emelve. – —

Görnyedtem áll a herceg. Fenn magasból

Sávozva hull be egy fakó sugár,

Az ifjú szép halott haját simítja,

S szétporzik gyengéd lábai fölött.

A fejedelem sír. Könyje csillogva foly szét

A ravatal elefántcsont díszén,

S a padló köve felszívja csöppeit.

Most olvasom a ravatal írását

Álomban-é, – — nagy, szürke vasbetűit:

REGINA SEMPITERNA MORTUA.

Különös! Az úrnő, ki örökkig él,

Az volna itt halott?… S most érzem én,

Nagyon szerette hitvesét a herceg.

Ámulva hallom, hogy énekelünk,

Hogy velük dallom én is:

Holtig gyászol

Fenkölt társat fenkölt lélek,

És a vigasz vágya vétek,

Borzadsz, fázol?

Könnyek medrén kútat ásol,

Könnyfolyódnak medret ásol.

Bárha lényed újra éled, – —

Iszonyod e drága képet

Visszatermi önmagából.

Most felegyenesül az ifjú herceg.

Megfordul..... Hisz császár. Egy német császár

Koronázó palástja rajt..... De nem,

Álom csupán… ...Ó, hisz te vagy barátom,

Ifjúkori barátom, akit egykor

Szégyenben, rongyokig lezüllve láttam,

Adósságban, szennyben; hogy lehet császár?…

Ejh, hisz nem álom… Én vagyok a herceg.

Én intek. – — S főbbjeim lassan emelve

Viszik a mély üreghez drága testét,

Hallom a feszes kötelek rívását.

Ahogy lecsúsztatják. – — Nem, nem sírok.

Elfordulok, mert látni nem bírom,

És nem bírnám érinteni kezemmel,

S jaj, ezt a szörnyű balzsamillatot…

Ó daloljatok, daloljatok megint,

E kinzó lármát mulasszátok el,

Nem akarok zokogni..... S zokogok már,

Zokog velem a messze boltozat.

Holtig áldjon

Szabadultat szabad lélek. – —

Ám az élők vágya: élet.

– Tudsz-e szállni, szállni vélek,

Szellemhaddal, szellemszárnyon?

Hogyha kelnek, megölelnek,

Bú-körödből kiemelnek.

Most már bírok magammal. – — Most szívem

Fényre áhít. S míg mögöttem tompán

Kong a sötét bolt, – a szabadba lépek.

Megingok. A kék déli ég lenyom,

Szemem vakítja. – — Messziről viharzó

Sokezerhangú ujjongás zaja

Hatol felém, s lehelletem akasztja.

Most látom; hisz az én népem ujjong.

Hisz magam írtam tegnap a parancsot:

“A nép örvendve tisztelje halottait,

Mert így akarta ő, drága úrnőm!”

Tavaszünnep van. És alattam messze

Fatetők csillámzöldje hömpölyög,

Teraszos, tölgyes park dús lombja révlik.

Oda – — leszállok. Ott, a fekete

Gallysűrűn átsürög az ünnep üdve.

Tisztás ragyog, és mintha galambszárnyak

Hószín raja surrogna át a fák közt,

A májusszagtól édes levegőben,

Mégis.... galamb röpte nem ily hullámos,

Virág hull ily ziláltan. Szárnyvirág.

Szárnyas, fehér virágok tengere

Felhőzi az embernyüzsgést. – — Most látom…

Összefogóznak, körben lejtenek,

Szétválnak újra – — virágzó gallyakkal

Táncolva játszanak. Megyek utánuk

Illatjok tűz-nyomán… – Ó, látom őket,

Mezítlenek. De nem. Valami fényt

Lehellnek tagjaik, mely mint a fátyol

Átlátszó, bár sűrű. Nyakán, kezén

Ékszert visel mind; válluk gyenge szárnyat,

Mint mesenagy nappali pillangóké.

S ki szőke hajjal jár, kék burka van,

Sötét sörényűeknek tűzpiros.

– Így táncol népem, szárnygallyakat lenget,

Tiszteli drága nőm akaratát,

S lát engem; mint álomban loholok,

Mindenki ujjong. S ott a pázsiton

Szép kút csobog, – — és egy sereg leány

Lejti körűl dalolva.

Vággyal vigasz jár.

A kéjben minden megfejtve,

Halálba élet van rejtve.

Ó, ha kebleim dombjára hullnál.

Szájoncsókolnál,

Tegnap és holnap hadd volna felejtve.

Mily szoros a koronázó palást,

Hévség sugárzik, forróbb, mint az ég,

E lányok s ifjak fénylő teste ontja.

Most csapatonkint szemlélem a népet.

Itt valamennyin ifjú emberek. – —

S szívem atyai gonddal telik el:

Hisz öregekért is van a tavasz,

De ők, úgy látom én, most otthon ülnek,

Bús odvaik félfényében morognak;

Nem ösmerik királyi szívemet.

Én ifjaim ti! Énekeljetek!

Ti értitek drága úrnőnk szívét.

Dalt! És a tölgyek száz levele reszket

Férfihangok karától.

Évek: órák, kínra-költek:

Gyönyör: annyi mint pazallás.

Élet: vérző sebbel dallás.

– De ha szív-véreddel élted:

Sorsa oldott, mély hitvallás.

Ó, egyre forróbb fényük olvadt burka,

Egyre nyomasztóbb királyi ruhám.

Éget. Pihenni kell. Elhagyni kissé

Az ünnepet. Már messze tarkaságban

Foly szét a szárnyak játéka a földön.

Vállaim fájnak. Végtelen e park tán?

A fák sűrűbbek lesznek, erdők lesznek;

Egy völgybe érek, mely bükkel benőve.

Fellélekzem. Úgy hat ide a zaj csak,

Mint szent morajja távoli misének.

Alig erősebb, mint a forrás hangja,

Mely útamat mormolva követi.

Mélyül a völgy, s körülhajol egy párkányt.

Itt szétgurul a forrás, s ragyogó

Szivárványfonalakká fut a fűben.

S zeng, mint valami dal. Nem: eleven hang.

Már szakadék a völgy. Tajték ragyog lenn,

A fák mozgalmas árnyakkal behintik.

Hídösvény ível ott, – s a karfa karján

Fényektől hajnalozva hajlik át

Kettő a meztelen lányok közül.

Dalolva hinti vízporral ösvényét

A szőke most. Ó szépség! Álom ez!

Reszketek. Idenéznek; látnak engem.

Mindketten látnak engem és dalolnak.

Miért félni?

Csak a szívemben van sötétség.

Színes szintje forró szépség,

Tarka láva. Fényben élni,

Int az örvénytorkú mélység.

Nem álom. Édes ijjedelmem: élet.

És az ő hangjuk él; mindketten élők.

Te gyönyörű, a halvány mennyszínekkel,

Édes asszonyom hangja a tiéd!

Te légy vígaszom, ahogy ő igérte,

– Igen, vár engem, át-int, jön felém.

Látom, amint keblei csillogása

A lomb közt bujdokolva felmerül,

S a bükkfák fehér törzsétől kiválik.

Igen.... hónyakára, karja türkizére,

S ott a másik.... járása és rubinja,

S mint lágy lehellet, pihegőn remeg

A pelyhük égkékje, pokolpirossa.

Ott szemük parazsa villan felém.

Ott vannak. S az édes ijjedelem

Szivemtől halántékomig szalad.

Mert te.... te másik, tárna szemeiddel....

– Édes asszonyom szeme a tiéd!

Te légy a vigasz, melyet ő igért!

Összefogóznak.... ketten intenek.

Le? Oda? Én is? – Szöknek.... fulladok!

Csobogva úsznak át a másik partra.

Koronázó ruhámban két karom

Utánuk nyujtom. Lenge kacajuk cseng.

Ott állnak, állnak, állnak és dalolnak.

Tudsz-e szállni,

A Magány Völgyétől válni? —

Itt erednek az erők,

Szent fogósdi-játék járja,

Hagyjuk, hagyjuk a késlekedőt.

Megfordulnak. Már el akarnak hagyni?

Fel az ünnephez.... a szakadék martján?

Már a liget gallyával koszoruzzák

Mentükben hajuk játszva. Várjatok meg,

Nem bírok oly gyorsan. A zuhatag....

A híd oly messze.... És szoros ruhám,

Nehéz királypalástom.... várjatok hát,

Hisz levetem. Már ott van, lenn van. Ó, mily könnyen

Lélekzik a meztelen ember. – Úszom,

Habos friss tajték locsog vállaimra.

Már itt. Elérlek. Futsz?… – Gyorsabb vagyok,

Megjöttem, szárnyak csattogása hallik.

Az én szárnyaim. Én is repülök.

Zizzenő, kettősszinű lenge pár.

Égszín s rubintszín lángokból fonott

Lendit szilajon a szőke nyomába,

Megvan. De.... mindakettőt kell, hogy bírjam.

Ott.... azt a baraaszeműt akarom még,

Most.... Nem, a szőke illant el.... Kacagnak,

Kezet fognak megint. – — Messze, rikoltva

Örvend a nép, s üdvözli vadászatom.

Már énekes, virágos láncban indul

Felém segélycsapatjuk. Nem kell, nem kell,

Én ejtem el. Itt vannak – — ujjaim közt,

Itt szőke.... barna.... repülő hajók....

Szorosan tartom.... ah.... felébredek.