Читать книгу A nyaklánc - Egervári Gertrúd Mária - Страница 12

ERNŐ APA

Lilia és Ernő a gyerekeket várták.

– Mindig késnek, ha valahova készülnek. Gábornak még ezt meg azt meg kell csinálnia. Bea kiszórja a ruháit az ágyára, mert nem tudja, hogy mit vegyen fel. A végén visszaveszi azt, ami rajta volt. Na, ott jönnek.

Ernő messziről nézte a két gyereket. Gábor a korához képest kicsi volt és dundi. Egy hátizsákkal a hátán baktatott a testvére mellett. Bea a nagyon fiatal lányok dacos arckifejezésével közeledett. Már látszott rajta, hogy hasonló nő lesz belőle, mint Lilia. Odaértek és zavarban voltak.

– Szia, anya, csókolom.

Bea is köszönt Liliának, majd Ernőhöz fordult:

– Jó estét.

Lilia éppen rá akart szólni, de Ernő szeméből kiolvasta a figyelmeztetést: Majd én!

– Szervusztok – köszönt vissza. – Üljetek le, aztán nézzétek meg, hogy mit szeretnétek.

Leültek.

– Gábor, minek hoztál hátizsákot magaddal? – kérdezte Lilia.

– Kellett.

– Abban hozta az eszét magával! – cukkolta Bea. – Nem hiszed el, hogy meddig tartott, amíg a kincsét becsomagolta és belerakta.

– Te csak ne beszélj! Amíg végre be tudtam a fürdőszobába menni kezet mosni. A pattanásaidat akartad kinyomni, és ott őrjöngtél – védekezett Gábor. Bea nyakon legyintette:

– Tudod, hogy ez milyen égő, amikor anyánk barátjával találkozunk!

– Vőlegényével – javította ki Lilia.

– Jó, vőlegény, de hogy szólítsam a vőlegényedet? Vőlegény úr?

Gábor vigyorgott.

– Vagy vőlegény bácsi?

Lilia tanácstalanul nézett Ernőre – különben is idegesítette a gyerekei viselkedése. Ernő élvezte szabad viselkedésüket. Nagyon tetszettek neki.

– Mi lenne az Ernővel?

– Csak úgy? – csodálkozott Bea.

– Miért, máshogy is lehet?

– Én is? – érdeklődött Gábor.

– Nem, Gábor, majd három különböző formát vezetünk be. Egyet anyátoknak, egyet Beának, és egyet neked.

Gábor felnevetett.

– Tehát nekünk is csak Ernő. Vicces vagy, nem bánom, hogy elhoztam megmutatni a kisautót, amit Balázsnak csináltam.

– Te jó ég, hát azt pakolgattad a hátizsákodba! – rázta Bea a fejét.

– Azt, és semmi közöd hozzá, Ernőnek hoztam. Várj, Ernő, mindjárt kiszedem.

– Stop! – fékezett Lilia. – Már kétszer megkérdezték tőlünk, hogy mit szeretnénk.

Mindenki a választékot nézte. Ernő felsóhajtott:

– Nem szeretem a fagyit.

– A múltkor megetted – figyelmeztette Lilia.

– Ha valami nagyon finomat akarsz enni, rendeld meg az egzotikus kelyhet. Kókusz, ananász, mangó vaníliával és tejszínhabbal. Isteni! – adta Bea a jó tanácsot.

Az ananász említésére Lilia hangtalanul nevetett. Gábor rámeredt.

– Mi ezen olyan vicces?

– Az ananász – felelte Ernő, és ő is nevetni kezdett –, és nekem ajánlják! Mit gondolsz, konzervnyitót is hoznak hozzá?

A gyerekek döbbenten nézték őket.

– Bea, te érted ezt?

– Nem.

– Nem is érthetitek, ez a mi viccünk.

– És még te mondod, hogy mi, tinédzserek mindig vihogunk!

– Jó, igazad van, én egy banánhajót kérek csokoládéval és mandulaszilánkokkal – zárta le a témát az anyja.

– Én meg azt, amit mindig: vaníliát eperdarabokkal és tejszínhabbal – közölte Gábor.

– Én is azt, amit mindig: Péche Melbát – így Bea.

Megrendelték.

– Most megmutathatom az autót?

– Mutasd.

Gábor óvatosan kivett egy kis csomagot a hátizsákból és a sok selyempapír közül előkerült egy szépen, gonddal dolgozott, csiszolt és lefestett kis faautó. Ernő a kezébe vette és alaposan megnézte.

– Ezt te csináltad? Nagyon ügyes vagy. Még rendszámtábla is van rajta. Jelentenek valamit a számok és a betűk?

– Igen, látod, itt százharmincöt van. Tizenhárom én vagyok, Balázs öt.

– És a betűk?

– GBAR. Gábor és Balázs apja Róbert, ennek a rövidítése. Az és-t kihagytam.

– Perfekt!

Lilia nézte a fiát és Ernőt, ahogy egymáshoz hajolva a kis autót szemlélik.

Ők együtt, akiket olyan nagyon szeretek.

Bea őt figyelte. Lilia észrevette. Az anya és a lánya komolyan néztek egymásra. Halkan odaszólt Beához:

– Te érted?

Bea bólogatott, és ugyanolyan halkan válaszolt:

– Jó, hogy boldog vagy, anya.

Hozták a fagylaltot, és el kellett rakni az autót az asztalról.

– Mit szeretnétek inni?

Gábor az anyjára nézett.

– Szabad még kólát?

– Szabad. Holnap szombat van, és apátok csak tízre jön értetek. Nekem vizet rendelj, Ernő.

– Ez érdekes, elkezdem megszeretni a fagylaltot – állapította meg Ernő néhány kanál után.

– Ernő, ez nem fagylalt, ez egy Mövenpick Ice Cream – oktatta ki Bea.

– Attól még édes és hideg!

– A cukrozott jégkocka is édes és hideg – replikázott Bea.

– Bea! – szólt rá Lilia.

– Hagyd csak, igaza van. Most már csak az egyes fogalmakat kell tisztáznunk.

– Ha ti ketten elkezdtek fogalmakat tisztázni, én elmegyek Gáborral a játszótérre mérleg hintázni.

– Én itt maradok, még Ernővel akarok beszélgetni. Te menj csak, és hintázz egyedül.

– Szerintem a fogalomtisztázást eltoljuk egy másik időpontra. Lenne olyan kedves az asszisztensem, hogy ezt is intézné?

– Igenis, doktor úr – ragyogott Lilia.

– Te vagy az asszisztense?

– Már évek óta.

– Hogy mi minden derül ki! Ugye, Bea? Ernő, képzeld, holnap a papánkhoz megyünk, három éve nem láttuk. Úgy izgulok.

– Örülsz?

– De még mennyire!

– Én is izgulok és örülök, különben köszönöm a tippet a bábbal. Anya képes lett volna Katikának egy méregdrága ruhát venni egy bébibutikban.

Ernő nevetett:

– Ez nála szakmai ártalom. Jobban teszi, ha csak magát öltözteti.

– Na, ahhoz ért!

– Szerintem is. Milyen bábot vett?

Bea elpirult.

– Egy mókust, én is elhoztam megmutatni – és elővette a táskájából.

– Nagyon aranyos.

– Már gyakoroltam.

Lilia azon gondolkodott, hogy megmondja-e nekik, hogy Ernő okozta a változást az apjukkal kapcsolatban. Aztán úgy döntött, hogy megmondja.

– Ernő nem csak tud erről, ő okozta a változást bennem, ami apátokat illeti.

– Te! – meredt rá Bea. – Nem volt ember vagy Isten, aki rá tudta volna erre venni.

Ernő komolyan a lány fiatal, szép, nyitott arcára nézett.

– Bea, én pszichológus vagyok, és nagyon szeretem Liliát. Mivel hozzá tartoztok, ti is fontosak vagytok nekem.

– Köszönjük – mondta majdnem sírva Gábor. – Azt mondtam, hogy nem akarok mostohaapát, amikor kiderült, hogy eljegyezted anyát. Nem lehetne benneteket valahogy megszámozni? Mondjuk apa egy és apa kettő?

– Vagy betűkkel, apa A és apa B? – ajánlotta Bea.

– Nyugodtan, de Ernő maradok. Most én is elmondok nektek egy titkot: nekem is van egy lányom.

Lilia ledermedt.

– Ezt még soha nem mondtad!

– Nem, mert csak két napja van.

Lilia félig felemelkedett a széken.

– Ernő, mi ez? Két napja született?

– Nem, mindjárt tizennyolc éves lesz. Kornélia felajánlotta, hogy adoptál, mint apát. Szerinte ha gyerekeket lehet adoptálni, akkor szülőket is lehet.

– Jaj, Ernő! – rogyott vissza Lilia a székre. – Ez most durva volt. Remélem, nem szeretett beléd.

– Dehogyis. Úgy gondolja, hogy egy életen át Jenőt fogja szeretni.

– Ki az a Jenő? – érdeklődött Gábor.

– Lassan haza kellene mennünk, de azért érdekes, ahogy a gyerekek gyűlnek… ez a kettő, Robertnek kettő, és a te titkos lányod, Kornélia. Lassan egy kisdobos őrsöt tesznek ki.

– Az már nincs, anya!

– Fizetek, és elkísérlek benneteket az autóhoz.

A gyerekek bent ültek a kocsiban és Liliát várták.

– Bea, még mindig ott állnak?

– Ott.

– Mondd, hogy lehet ennyi ideig csókolózni? Nem unalmas?

– Dehogy, csak még nem értesz hozzá. Ernő végre elengedte, most meg anya ment hozzá vissza! Tényleg bírják, pedig egy egész hétvége van előttük.

– Gondolod, két napig egyfolytában csókolózni fognak?

– Betétekkel, igen.

– Valamikor enni is kell nekik.

– A szünetekben. Látod, hogy anya milyen boldog?

– Látom, de legközelebb hozok magamnak valamit játszani.

Éjjel az ágyban Lilia SMS-t írt.

„Drágám, a gyerekeim nagyon meg vannak elégedve a vőlegénnyel! Én meg boldog vagyok, hogy így sült el a dolog. Alig várom már a holnapot. Szeretlek!”

Ernő válaszolt: „Fantasztikusak a gyerekeid, de mit várhatunk egy ilyen anya mellett? Én is várom a holnapot. Szeretlek! x100”