Читать книгу A nyaklánc - Egervári Gertrúd Mária - Страница 7

KISNÉ BALESETE

Egy nyugtalan éjszaka után lelkileg gyűrött volt, a kávé keserű, nem akart semmit enni hozzá. Volt otthon néhány kétszersült, azt rágcsálta.

Most hogy közeledjek Liliához?

A telefonját a lakásán hagyta és felment a rendelőbe. Két ülése volt. Egyszerű esetek, akik tényleg azért jártak hozzá, hogy beszéljenek.

Majd hallgatok.

Délben lement a lakásba és látta, hogy Lilia már háromszor hívta. Egy SMS tőle: „Ernő, sürgős, hívj!”

Megijedt, mi történhetet vele. Remegett a gyomra az idegeségtől, amikor benyomta a számát.

– Végre! Már egész délelőtt kereslek!

– Mi van, Lilia? Jól vagy?

– Persze, nem rólam van szó. Kisné unokahúga keres, a nagynénijével történt valami. Átküldöm a számát, hívd.

– Köszönöm, mindjárt. – Megkapta a telefonszámot és felhívta.

– Jó napot, Silbernágel Ernő vagyok, keresett.

Egy fiatal hang válaszolt idegesen:

– Doktor úr, a nagynéném, Kis Julianna, aki önhöz jár, kórházba került. Az intenzív osztályon fekszik. Nincs mindig magánál, de sürgősen szeretne önnel beszélni.

– Melyik kórházban van, és mikor lehet látogatni?

– A Péter-Pál kórházban, este hatig, de önt valószínű mindig beengedik.

– Kettőre elmegyek hozzá.

– Én is ott leszek.

Megint Lilia hívta.

– Mi van, Ernő?

– Kisné kórházban van, elég súlyos lehet, mert az intenzív osztályon fekszik.

– Mi történt?

– Nem tudom, az unokahúga nem mondta.

– És te nem kérdezted meg?

– Nem, de kettőre elmegyek hozzá, akkor majd megtudom. Le kell mondanod a délutánt.

– Lemondom.

– Köszönöm, most megnézem, hogy, hogy jutok el a Péter-Pál korházba.

– Elég messze van.

– Taxit hívok, szia.

– Szia.

Hány éves lehet Kisné? Hetvenen felül, de még nem nyolcvan. Hol lehet most a kutyája? Újra Lilia hívta:

– Lemondtam a délutánt, az új időpontokat majd átadom. Rendeltél már taxit?

– Nem.

– Érted jövök, Ernő, légy fél kettőre a taxiknál és elviszlek a kórházba, ott majd megvárlak.

– Nem dolgozol?

– Nem, a délutánt átadtam Mariannak.

– Ott leszek.

Érdekes, miképpen oldódnak meg a dolgok. Nem tudtam, hogy közelítsek Liliához, és Kisné megoldotta. De milyen áron!

Átöltözött, és már indulnia is kellett a megbeszélt helyre. Lilia megállt a taxik helyén és ő gyorsan beszállt az autóba. Már bent ülve nézett először Liliára. Elképesztően szép volt. Egy smaragdzöld ruha volt rajta, az a mostani, térd alá érő divat. A szeme zöld színét még jobban felélénkítette.

– Lilia, gyönyörű vagy!

– Még sohasem mondtál ilyet. Most, amikor egy súlyos beteghez igyekszünk, jut az eszedbe?

– Most látom.

Lilia azzal a kedves, huncut mosolyával, amit oly jól ismert, nézett maga elé.

– Egy darabig az autópályán megyünk, igaz, hogy kerülő, de egyszerűbb, mint a dugók.

– Nekem úgyis mindegy. Tegnap éjjel megkérdeztem Pétert, hogy mikor jönnek. Először délre akarnak menni, aztán ide. Mondtam neki, hogy én akkor Chicagóban leszek és lakhatnak a lakásomban. Utána egy hét Balaton. Így két hét szabadságom lesz.

Lilia a forgalmat figyelte és nem mondott semmit. Közeledtek a kórházhoz.

– A Péter-Pál kórházat az evangélikus egyház támogatja. Talán jobban bánnak azzal a szerencsétlen Kisnével, mint máshol. Itt vagyunk, parkolok.

Bementek a recepcióhoz.

– Kis Juliannához jöttünk, hozzám járt hetente a pszichológiai ülésekre.

– A második emeletre menjenek, ott majd kapnak steril köpenyeket. A hölgy a felesége?

– Igen, és az asszisztensem.

Ernő érezte, hogy Lilia lemerevedik, de mielőtt megszólalt volna, átfogta a vállát:

– Gyere, drágám, menjünk a lifthez!

Beszálltak. A liftben Lilia fejcsóválva kérdezte:

– Ernő, ez most mi akart lenni?

– Szeretném, ha ott lennél, és különben nem engedtek volna be.

A betegszoba előtt Kisné unokahúga várt, egy harminc év körüli fiatalasszony.

– Kádas Judit – mutatkozott be.

– Most mondja el, hogy mi történt.

– Juli nénivel voltam, kávéztunk egy cukrászdában és kint ültünk. Zsuzsu az asztal alatt feküdt, aztán egyszer csak felugrott és átfutott az utcán, Juli néni kiabálva utána. A kutya sértetlenül ért a másik oldalra, viszont Juli néni belerohant egy autóba; egy motorbiciklis ki akarta kerülni, de az autó alá lökte. Aztán jött a mentő, a nagynéném elvesztette az eszméletét. A kutyát megfogtam, és utánuk mentem a kórházba. Még jó, hogy kocsival voltam, így Zsuzsut lent tudtam hagyni. Koponyaalapi törése van, olykor magához tér, aztán megint elveszíti az eszméletét.

– Bemegyek hozzá, aztán még beszélgetünk.

Egy ápoló két fehér köpenyt hozott és bementek. Kis Julianna egy kötéssel a fején láthatólag aludt. A bal lába combig gipszben, és kicsit felhúzva egy emelőcsigával. Mindenütt csövek lógtak a testéből, az ágy végében a kontrolláló monitor. Egy ápolónő volt mellette. Az ablakpárkányon vázában virágcsokor állt. Az ággyal szemben, a falon, egy kereszt. Két széket kaptak, és az ápolónő egyedül hagyta őket a beteggel. Leültek az ágy mellé. Ernő óvatosan az asszony májfoltos kezéhez nyúlt.

– Asszonyom, itt vagyok.

Semmi reakció.

– Kisné, eljöttem, látni akart, Silbernágel Ernő vagyok.

Semmi. Ernő tanácstalan volt. Lilia simogatni kezdte a beteg sovány vállát.

– Juli, eljöttünk, ébredj!

Kisné kinyitotta szemét, és ahogy Ernőt felismerte, elmosolyodott.

– Doktor úr – szólalt meg halkan.

– Eljöttem, hívott.

Most Liliára esett az asszony pillantása.

– Ő ki?

– A menyasszonyom.

– Szép, egyszer én is menyasszony voltam. Vigyázzon rá, doktor úr.

Lilia simogatta a vállát.

– Én meg rá.

– Senkivel sem tudtam úgy beszélni, mint magával, doktor úr, köszönöm, és kérem, ha meghalok, gondoskodjon róla, hogy Zsuzsu jó helyre kerüljön.

– Gondoskodni fogok, nyugodjon meg.

– Most megnyugodtam.

A feje a párnára hanyatlott és elaludt. Kimentek. Jutka a folyosón várta őket.

– Menjünk le a kávézóba!

Leültek.

– Hol van most a kutya?

– Nálam – felelte Jutka.

– Meg tudja tartani?

– Nem, nagyon sokat vagyok úton. Egy kozmetikumokat gyártó cég ügynökeként járom az országot, még az is előfordul, hogy valahol megalszom, ha azon a vidéken van még dolgom.

– A nagynénje arra kért, hogy gondoskodjak a kutyájáról. Lilia, te nem tudnád magadhoz venni?

– Ernő, hogyan? Egész nap dolgozom.

– A gyerekeid otthon vannak.

– Csak az iskolaszünetekben és a hétvégén.

– Vidd el magaddal az üzletbe.

– Nekem nem szabad egy olyan helyen, ahol emberek öltöznek, állatot tartani, ez előírás, mint az élelmiszerüzletekben.

– Láttam már Londonban elég sok olyan üzletet, ahol a tulajdonos kutyája is ott volt.

– Az Londonban volt, nem Budapesten.

– Tehát nincs senki egész nap otthon.

A két nő kérdően tekintett rá.

– Valaki azért otthon van – jegyezte meg Lilia.

– Én? Na, ne!

– Akkor sajnos nem marad más, mint a kutyamenhely. Amennyiben meghal, elviszem oda.

– Ha nem hal meg, akkor sem fogja tudni már a kutyáját ellátni, ő szorul ápolásra.

– Ernő, felvállaltad, hogy gondoskodsz a kutyáról.

– Most gondolkodjunk közösen tovább a megoldáson. Judit, kérem, tájékoztasson bennünket naponta a nagynénje állapotáról.

– Hívni fogom.

– Engem napközben nem ér el, de hívja Liliát.

– Már akartam is kérdezni, Lilia a felesége?

– A menyasszonyom.

Lilia egy nagyot nyelt, aztán megkérdezte:

– Miért élt a nagynénje egyedül? Nem volt családja?

– Nem. Volt egy vőlegénye, de meghalt a háborúban. Nem akart soha senki mást, így csak a kutyája maradt neki. Visszamegyek hozzá.

– Viszontlátásra, és kapcsolatban maradunk.