Читать книгу A nyaklánc - Egervári Gertrúd Mária - Страница 22

A BOROSTYÁN

Kisné temetése napján lett volna Bobi először egyedül a lakásban. Ernő bezárta az ajtót, a kutya ott állt mögötte és teljes bevetéssel ugatott, még lent a kapuban is hallotta. Nem tudta mitévő legyen, Liliát hívta:

– Édes, Bobi az ajtóban ugat, mit csináljak?

– Majd abbahagyja.

– És ha nem?

– Ernő, elkésünk, fogd és hozd magaddal.

Ernő visszament és indult Bobival. Az autó hátsó ülésére engedték. A kutya megpróbált előre mászni. Ernőnek elege lett.

– Ott maradsz! – parancsolt rá. Bobi morgolódott majd lefeküdt, aztán felágaskodott, és a virágcsokrot, amit Lilia vett, kezdte szaglászni.

– Vedd előre magadhoz a virágot, a végén még szétcincálja.

Ernő nem érte el hátul az ülések között.

– Mindjárt félreállok – kormányozta oldalra Lilia a kocsit. Ernő kinyitotta hátsó ajtót és elkapta a kifelé igyekvő kutya nyakörvét. Kivette a virágot és visszatuszkolta Bobit.

– Lilia, ez nem megy. Kisné szerette a kutyáját, de egy szikra, nevelést sem kapott, csak „jutifalit”! Mindjárt ott tartunk, hogy az egész család a kutya kénye-kedve szerint ugrál.

Lilia nevetett:

– Ez az az eset, amikor a farok csóválja a kutyát. A gyerekek is csak kényeztetik.

– Az indulástól mostanáig nem jutottam hozzád.

– Nem olyan nagy baj, ha vezetek.

– Még beszélgetni sem tudtunk.

– A temetőnél, a bejárattól messzebb parkolok, és az autóban hagyjuk.

– Pillanatnyilag jó, viszont hosszú távon ezen változtatni kell.

– Eljött velünk a gazdája temetésére, talán így van ez rendben.

– Most képzeld el, meglesz Stella és Bobi azt csinál vele, amit akar. A kicsi már az ugatástól is megijed, aztán nyalja, ahol éri.

– Igazad van, nem beszélve arról, hogy kiszedi a kezéből az ennivalót.

– Azt mondtad, szoptatni akarsz.

– De nem ötéves koráig!

– Bobit meg kell nevelni. Mostantól éjszakára nálam marad, és Gábor elmegy vele kutyaiskolába, mindkettőjüknek jót fog tenni.

Odaértek és kiszálltak. Bobi készült. Ernő hátra szólt:

– Te itt megvársz bennünket és nyugton maradsz.

Becsukta az ajtót. Lilia vitte a csokrot. Ernő lehajolt és megcsókolta.

– Még nem vagyunk a temető területén, szerelmem, de a következő csokrodat én veszem neked; a menyasszonyi csokrodat.

– Ugye a fehér fátyolhoz nem ragaszkodsz?

– Nem, azt már álmomban megkaptad, de valami fehéret azért fel vehettnél. Nem a menyasszonyság miatt, a nevedért, a liliomért.

– Keresek. Teljesen fehéret szeretnél, vagy lehet a natúr fehér is?

– Azt rád bízom.

Elég sokat kellet gyalogolniuk. Gyönyörű idő volt. Mindenütt a május eleje zöldje ragyogott. Az a zöld, amit még nem égetett meg a hő, és a levelek puhán, frissen bújtak elő az ágakon. A tavasz fénye áramlott, mindent átölelt, és foltokban táncolt a sírokon.

– Látod, drágám, a halál kertjében táncol a fény, mintha magát az elmúlást cáfolná meg.

– Lehet, hogy nincs is halál, csak átmeneti állapot egy másik létbe.

– Ernő, olykor rám jön a halálfélelem, a gondolat, hogy ezt a sok szépséget a Földön el kell hagyni, téged és a gyerekeket elveszíteni… nem bírom. Még sírni sem tudok, lebénulok és sikoltani szeretnék.

Ernő magához szorította.

– Most éppen életet adsz.

– Igen, ez az oka. Tényleg idős vagyok már a szüléshez, a másik kettőnél soha nem jutott ilyesmi az eszembe.

– Vigyázunk rád, de főleg te vigyázz magadra. Mit mondott a nőgyógyász?

– Semmi különöset. Minden rendben, ultrahangot nem akartam, minek. Viszolygok az emberektől, akik a magzatról fényképeket nézegetnek. Minden gyerek egy csoda. A sok okos, aki nézi a fejlődést, alapjában véve nem ért és nem lát semmit. A gyerekeimmel úgy voltam, hogy még a szülésük után sem értettem. Az egyetlen kérdés a lelkemben az volt: – Ki vagy? Lehet, hogy én vagyok korlátolt, de az a földöntúli öröm, az anyaság boldogsága, nem öntött el. Gyorsan jött aztán, de először egy nagy csoda volt. Később majd, ha szükség lesz az ultrahangra a fekvés és az érettségi állapot miatt, akkor. Azt sem akartam tudni, hogy fiú vagy lány-e. Így is tudom.

– Talán a gyerekeknek?

– Nem, ők egy kistestvért kapnak, egy készet.

Odaértek az urnasírhoz. Jutka már ott volt. Kisné szomszédasszonya, egy pénztáros az ABC-ből, ahol bevásárolni szokott, és mint később kiderült, egy kutyatáp-kereskedő jött el. Az evangélikus pap már a sírnál állt, ami egy magas fenyőfa árnyékában volt. Lilia és Ernő a kinyúló ágai alatt álltak. Kezdődött a szertartás. A pap a mennyei boldogságról és a szeretetről beszélt. Okosan, szépen, de személytelenül; mindenkiről elmondhatta volna azt, amit Kisnéről mondott. Lilia kifejezetten unta a szöveget és nézelődött. A fenyő törzsén lefolyt a gyanta. Gyöngyszerű cseppekben keményedett meg a levegőn. Mézszínű napsütés. A borostyán jutott az eszébe. Megkövesedett növényi anyag, egyszerre hordozza az életet és a halált is magában. Mint ő a gyermekét. Miért gondol megint a halálra? Lehet, hogy a földi születés is halál egy másik világban?

„Látod, Juli – beszélt az elhunythoz –, te segítettél bennünket a haláloddal egy új élethez. Kis Julianna. Kicsi voltál az emberek körében. Semmi nagyot nem tettél, semmivel nem tűntél fel. Amikor betakarják a sírodat, ki fog még rád emlékezni? Jutka a lakásodban, és mi a kutya miatt. Megígérem, jövőre, amikor már be lehet ültetni a sírt, hozok egy rózsatövet és elültetem.”

Talán a kislányt kellene Juliannának nevezni? Nem, már megvan a neve.

Vége lett a szertartásnak. Az urnát a sírba tették, és két temetői alkalmazott leföldelte a tetejét. Lilia a sírra fektette a rózsacsokrot, aztán Jutkával beszélgetek.

– Jutka, akar egy követ a tetejére? – érdeklődött.

– Nem, legyen egy kicsi, de igazi sírhalom. Sírkövet nem akarok, a fakereszt marad.

– Jövőre hozok a sírra egy rózsatövet és elültetem – ígérte Lilia. Ernő csodálkozva pillantott rá:

– Vagy én.

– Bobi hogy van?

– Jól, de nagyon neveletlen, ezen változtatni fogunk.

– Egyszer meglátogatom, ha nincs ellenükre.

– Miért lenne? Jutka, nem akar eljönni az esküvőnkre? – kérdezte Lilia.

– Mikor lesz?

– Valamikor Június közepén, nincs sok vendégünk, és valahogy már hozzánk tartozik.

– Nagyon szívesen, de mi lenne, ha abbahagynánk ezt a magázódást?

– A fejleményekre tekintettel elég kézenfekvő lenne – nevetett Ernő.

– Majd időben megmondjuk az időpontot – búcsúzott Lilia és megpuszilta. Ernő is megölelte.

– Akkor szervusz, és a viszontlátásra.

Kifelé mentek.

– Édesem, nem azért mondom, de a Miatyánknál összekulcsolhattad volna a kezed… jó, hogy álltunk, mert különben ülve maradtál volna.

– Volt egy Miatyánk?

– Volt.

– Nem hallottam, Julit búcsúztattam és a borostyánon gondolkodtam. Olyan az a kő, ami nem is igazából kő, mint a megkövesedett fény. Az életet és halált hordozza magában.

– Ezek szerint te búcsútattad őt méltóan. Hogy jutott eszedbe Jutkát az esküvőnkre meghívni?

Lilia mobilja SMS-t jelzett. Megnézte, aztán Ernőnek mutatta. Ez állt ott: „Nem tudjátok, hogy mit tettetek, amikor meghívtatok az esküvőtökre. Mindig egyedül vagyok. Vannak kollegáim, de sem barátnőm, sem barátom nincs. Juli néni hozzám tartozott, ő is magányos volt, így összefogtunk. Amíg élt, úgy éreztem, hogy én teszek neki szívességet. Most már tudom, hogy ő ugyanannyit, ha nem többet tett értem. Köszönöm a befogadást, főleg neked, Lilia! Ernő, vigyázz rá, ő a legnagyobb kincsed. Szeretettel, Jutka.”

– Ezért, Ernő – nézett Lilia meghatódva rá. – Valószínűleg ezt is Juli intézte.