Читать книгу A nyaklánc - Egervári Gertrúd Mária - Страница 8

A MENYASSZONY

Lilia és Ernő is hazafelé tartottak.

– Még túl korán van vacsorázni, velem tudsz maradni?

– Veled.

– Hová menjünk?

– Menjünk a belvárosba.

Leparkolták az autót.

– Most merre? – érdeklődött Lilia.

– Sétáljunk!

– Ernő, mi még soha nem sétáltunk.

– Próbáljuk ki! – és magától érthető mozdulattal átkarolta Lilia vállát.

– Gyere, drágám, ezt is gyakorolhatjuk. Ez a ruha gyönyörű rajtad, te vagy gyönyörű. Kár, hogy nem én vettem neked!

Lilia megállt, és szembefordult vele.

– Mi van, Ernő, mi történt? Mit akarsz? Nem tudok ellenállni, de hogy most engem kísérleti nyúlként használj vagy kezelj, arra nincs szükségem. Bókolsz, fogsz, kedves vagy, mi akar ez lenni?

– Tegnap éjjel elképzeltem, hogy milyen lenne, ha nem lennél az életemben. Legalább a felét elveszíteném. Nem bírnám ki, és akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléd. Szeretlek, Csillag.

Lilia megölelte, és ráemelte a vizes csillagokat. Ernő érezte a teste melegét és puhaságát.

Nem, nélküle nincs élet!

– Menyasszonyom, eljegyezhetlek? Keressünk egy ékszerboltot!

Ölelkezve indultak tovább, aztán bementek a legközelebbi ékszerüzletbe.

– Mit szeretnél, Lilia?

– Neked kell tudni, hogy most mi van soron.

– Elég régimódi vagyok ahhoz, hogy gyűrűt vegyek. Válasz egyet.

– Te válasz.

Elkezdték az üveg mögött kiállított gyűrűket nézni. Ernő meglátott egy mélyzöld tűzű smaragdgyűrűt, oválisra csiszolt kővel és kis briliánsokkal kerítve. Kérte az eladó lánytól. Lilia az ujjára húzta – egy kicsit szűk volt.

– Ki tudják tágítani? – kérdezte Ernő.

– Természetesen, holnap érte jöhetnek.

– Nem lehetne most?

– Megkérdezem az aranyművesünket.

Visszajött.

– Megcsinálja, húsz perc múlva kész lesz.

– Megvárjuk, most kifizetem.

Ernő nem nézte az árát, csak kifizette.

– Üljenek ide, ehhez a kisasztalhoz. Megkínálhatnám önöket egy kávéval?

– Köszönjük – mosolygott rá Lilia.

Az eladólány most nézett rá igazán először.

– Kérdezhetek valamit? Nem öné az a tüneményes olaszruha-üzlet itt, két sarokkal arrébb?

– De.

– Ez a ruha is onnan van? – mutatott a ruhájára.

– Igen.

– Száz kilométeres körzetben a legjobb butik! Tényleg megérdemli üzletünk egyik legszebb és legdrágább gyűrűjét! Hozom a kávét.

Leültek, Lilia kisé pimasz mosollyal nézett Ernőre.

– Nem ment volna szerényebben?

– Tegnap azt mondtad, hogy annyi a pénzem, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Ez most egy nagyon jó befektetés.

– A gyűrű nem a tiéd!

– Nem is a gyűrű, te.

Megkapták a kávét, és már jött is aranyműves a gyűrűvel. Megmutatta nekik, Lilia felpróbálta, tökéletes volt. Egy előkelő díszdobozkába tették. Mielőtt indultak volna, Ernő kinyitotta a dobozt.

– Add ide a bal kezed!

– Itt?

– Ha akarod, az utcán is lehet, vagy a pizzériában.

– Akkor már ez a jobb környezet.

Lilia felé nyújtotta a kezét, és Ernő ráhúzta a gyűrűt az ujjára. Aztán lehajolt, és puhán megcsókolta. Az eladólány nézte őket.

– Ha jól látom, most egy eljegyzésen vettem részt. Nagyon sok boldogságot kívánok önöknek, ritkán látni két ilyen szépen egymáshoz illő embert.

Elköszöntek, és egymásba fonódva mentek az utcán.

– Nem mondasz semmit, Lilia?

– De. Eljövök veled Chicagoba, és szó sem lehet két külön szobáról.

– Jobb is, mert akkor én nem tudnék aludni. Menjünk vacsorázni.

Egy pizzériában ültek. Ernő csak Liliát nézte. Olykor megsimogatta, vagy megcsókolta a gyűrűs kezét. Lilia szemme ragyogott. Senkit és semmit sem láttak maguk körül.

– Nem is tudom, hogy mi a legszebb… a ruhád, a gyűrűd vagy a szemed.

– Szerintem a gyűrűm. Ma este érdekes lesz, hogy mit szólnak hozzá a gyerekeim.

– Gondolod, hogy egyáltalán észreveszik?

– Ők? Még azt is észreveszik, amit nem látnak.

– Mennyi idősek most?

– Gábor tizenhárom, Bea tizenhat lesz.

– Nem ismerem őket, és nem is beszéltél róluk.

– Nem is nagyon érdeklődtél utánuk.

Megérkezett a pizza, ettek. Ernő észrevette, hogy Liliának folyik a könnye.

– Mi van, szerelmem, miért sírsz?

– Erre a Hawaii pizzára megint kukoricát tettek, és nem való rá.

– Azért ne sírj, piszkáld félre vagy add nekem.

Lilia úgy meglepődött az ajánlaton, hogy abbahagyta a sírást.

– Neked adjam?

– Én szeretem a kukoricát. Vagy rendeljek egyet kukorica nélkül?

– Nem, ezt a lehetőséget ki nem hagyom – és átkotorta a kukoricát Ernő tányérjára.

– Most komolyan, miért sírsz?

– Olyan sokáig vártam rád, erre a pillanatra, annyit reménykedtem, és most, amikor beteljesült, fáj. Ernő, ha eszedbe jutna idővel feleségül kérni, akkor nemet kellene mondanom.

– Miért?

– Fel kell nevelnem a gyerekeimet.

– Már elég nagyok.

– Nem eléggé ahhoz, hogy ne legyen anyjuk.

– Néhány év, és felnőttek lesznek.

– Erről a néhány évről beszélek én is. A mi kapcsolatunk nem fog igazán megváltozni. Talán tudat alatt ezért is akartam így, hogy teljesíteni tudjam a feladatomat.

– Olykor azért velem maradsz éjszakára?

– Olykor igen, de már egész nap elvagyok, nem tudok még éjszakára is elmaradni. Megszervezek néha egy-egy hétvégét. Akkor a húgomnál lesznek, szeretnek nála, ott vannak az unokatestvéreik.

– Lilia, a gyerekeidnek van egy apjuk. Mi van vele?

– Nem engedem őket hozzá.

– Az apjuk nem szeretné őket látni?

– Szeretné, de nem akarom, már bírósággal fenyegetőzik.

– A gyerekek nem szeretnének vele találkozni?

– Valószínűleg szeretnének, de engem jobban szeretnek, és nem akarnak ellenszegülni.

– Azon még nem gondolkodtál, hogy az apának nem csak joga, hanem belső kapcsolata is van a gyerekeihez?

– Azért hagyta el őket és a gyerekei anyját!

Ernő nem akarta Liliát megbántani, hiszen mindent tudott a házasságáról.

– Szerinted rendben van, hogy mi ketten itt ülünk? Az, hogy szeretsz és én is szeretlek?

– Hogy kérdezhetsz ilyet?

– Most haladjunk tovább. Kinek köszönhetjük ezt?

Lilia hallgatott.

– A vétkesnek, a bűnösnek, a volt férjednek. Van neki új családja?

– Van két gyereke, még kicsik.

– Megszülettek volna ezek a gyerekek, ha nem hagy el benneteket?

– Hát tőle nem, egy másik férfitől talán. Nem mindegy?

– Nem, az apa ugyanolyan fontos, mint az anya. Nekem is volt apám.

– Azért szeretném az apákat egyszer szülni látni! Az emberiség már régen kihalt volna, ha a férfiaknak kellett volna a gyerekeket világra hozni.

– Ez minden kétségen kívül igaz, a nők többet bírnak és sokkal, de sokkal rugalmasabbak, mint a férfiak. Az igazi teherbírók a nők.

Lilia nevetett.

– Pedig a Paradicsomban Éva vitte bűnbe Ádámot.

– Örülhet is Ádám, hogy Éva odaadta neki a felismerés almáját. Amilyen mamlasz volt, még mindig a Jóisten köntösét fogná, úgy tipegne utána.

– Éva elcsábította!

– Jól tette! Kérsz még egy desszertet?

– Kérek, most meg tudok enni egy egész tiramisut.

– Én is.

Hosszú csókkal búcsúztak, alig tudták egymást elengedni.

– Lilia, feljöhetsz egyszer nappal is hozzám, hiszen te osztod be a napomat!

– Jövök, szerelmem. Holnap este megint itt?

– Mindenáron. Szeretlek.

– Én is téged.

A gyerekei már várták otthon.

– Sziasztok, megjöttem. Ettetek ma rendesen?

Gábor valamit szerelt, Bea a YouTube-ot nézte.

– Ettünk a suliban, de ez azért a rendestől messze van.

– Én még elbírnék egy hamburgert – közölte Bea.

– Én is – csatlakozott Gábor –, és egy kólát.

– Kólához már késő van.

– Akkor egy jeges teát.

– Tőlem? Induljatok hamburgert venni.

– Ezt még össze akarom szerelni.

Bea felállt, és csak most nézett az anyjára.

– Hűha, hogy te milyen jól nézel ki!

Gábor is ránézett, és őszinte csodálattal állapította meg:

– Gyönyörű vagy, anya.

Bea indult, hogy a kerámia malacból, aminek le lehetett venni a fejét, pénzt vegyen ki. A malac ugyan kék volt, de mindennap újra meg lett etetve pénzzel. Lilia nem akarta, hogy pénz nélkül maradjanak, amikor ő dolgozik.

– Bea, nem mész egyedül, Gábor is veled megy!

– Ezt még össze akartam rakni.

– Akkor nincs hamburger!

– Elmegyek egyedül is, ne félj, tudok én magamra vigyázni.

– Aha, de a hamburgert nem lehet megmelegíteni, és ha összeakadsz a haverjaiddal, egy óra múlva jössz csak vissza. Ma este még beszélni akarok veletek.

Odament Gáborhoz, és viccből a hajánál fogva akarta talpra állítani. Bea odaugrott:

– Majd én, a hajcibáláshoz jobban értek.

Lilia megfogta két kézzel a fia fejét, és egy puszit nyomott a feje tetejére.

– Na, gyere!

Bea rámeredt a bal kezén a gyűrűre.

– Ez meg mi?

– Egy gyűrű.

– Honnan van?

– Ernőtől.

Gábor felállt, megfogta a kezét és tüzetesen megvizsgálta.

– Milyen kő?

– Egy smaragd és gyémántok.

– Úgy tudom, hogy a smaragd a legdrágább drágakövekhez tartozik, a rubinnal és a gyémánttal együtt. Ha meghoztuk a hamburgert, utánanézek az interneten. Végre észrevette a nagyokos! – vigyorgott Bea.

– Mit?

– Hát azt, hogy szereted.

– Ti tudtátok?

– Ah, anya, még a hangod is megváltozott: ha vele beszéltél vagy róla meséltél valamit, lágyabb lett – bólogatott bölcsen Gábor.

– Soha nem említettétek.

– Nem, de sokszor, amikor láttuk, hogy milyen szomorú vagy, nagyon sajnáltunk és drukkoltunk neked.

– Ez egyeljegyzési gyűrű.

– Hallod, Gábor? Anyánk menyasszony lett!

– Menjetek már hamburgert venni, és utána beszélgetünk.

A gyerekek elmentek. Lilia vette a mobilját és írt egy SMS-t Ernőnek: „Drágám, a gyerekeim már kezdik az idomításomat!”

Ernő válasza: „Te is tudsz kétlábon állni és forogni, mint Kisné Zsuzsuja?”

Lilia: „Nem, mert nincs itthon kutyakeksz.”

Ernő: „Majd veszek egy dobozzal! Hogy tudsz ennyire hiányozni, édes?”

Lilia: „Te is, mintha kettévágtak volna. Szeretlek.”

Ernő: „Hívj később, szeretném a fejleményeket tudni.”

Bea és Gábor vártak, amíg sorra kerülnek.

– Te, Bea, ha eljegyezte, lehet, hogy majd feleségül is akarja venni?

– Ez logikus lenne.

– Akkor mi lesz velünk?

– Nem tudom, hiszen nem is ismerjük Ernőt.

– Nem akarok egy mostohaapát!

– Mondd, neked hiányzik apa?

– Nagyon. Neked nem?

– Nem annyira, de igen. Van két kistestvérünk, és még sohasem láttuk őket.

– Féltestvérünk.

Visszaértek a lakásba.

– Most üljünk az asztalhoz és nehogy a dobozból akarjátok enni, mert akkor elmegyek.

– Egy pillanat – mondta Bea, és a komputer elé ült. Kikeresett néhány ékszerüzletet és megnézte a smaragdgyűrűket. Félig visszafordulva közölte az árakat.

– Tehát háromszázezertől egymillió-kétszázezerig mennek az árak. Hol vettétek?

– A belvárosban.

– Mindjárt megnézem. Drágább helyet nem találtatok?

– Ez esett útba.

– Hogyhogy?

– Sétáltunk.

– Nem dolgoztál?

– Nem.

– Akarod a gyűrűd árát tudni? Ugyanis itt van.

– Nem. Ernő választotta, ő akarta.

– Ennyi pénze van?

– Ezek szerint.

– És miért nem dolgoztál?

– Elkísértem a kórházba egy kezeltjéhez, aki valószínű haldoklik. Ott aztán felmerült a kutya problémája.

– Mi?

– Ernő felvállalta a kutyája elhelyezését, ha a gazdája meghal. Engem is megkérdezett.

– Jaj, de jó lenne! – ujjongott Gábor. – Hozzuk ide!

– Kisfiam, mi egész nap házon kívül vagyunk.

– Kár.

– Augusztus végén elmegyek vele egy hétre Chicagóba, ti akkor Rózsikánál lesztek. Utána elmegy a Balatonhoz a testvérével és a családjával. Azt gondoltam, menjünk mi is el. A testvére Svédországban él, és neki is van két gyereke. Megismerhetnétek Ernőt, és így még érdekesebb lenne.

– Hogy fogunk a gyerekekkel beszélni? Tudnak magyarul?

– Nem, csak az apjuk. Majd angolul.

– Mi nem tudunk jól angolul.

– Nem olyan nehéz, és tanítsátok őket magyarra.

– Anya – szólalt meg félénken Gábor –, Ernő nem akar majd téged feleségül venni?

– Ez lenne a folyamat, de megmondtam neki, hogy ez most még nem megy, csak akkor, amikor ti is idősebbek lesztek.

– Nem akarok egy mostohaapát.

– És a saját apád hiányzik?

– Igen.

– Megkeresem a telefonszámát és felhívom.

Gábor bizonytalanul pillantott rá.

– Nekem megvan, hívd fel most.

Mind a két gyerek bizakodva, félve várta a válaszát.

– Még nincs olyan késő, hívd most.

– Add ide a számát.

Gábor boldogan ugrott a mobiljáért.

– Ugye itt maradhatunk, amikor telefonálsz? – könyörgött a fiú.

– Itt, csak legyetek csendben.

Nem volt egyszerű a volt férjét felhívni, gyorsabban vert a szíve.

– Szervusz, Róbert, Lilia vagyok.

Csend.

– Lilia, a volt feleséged, és a gyerekeid anyja.

Róbert végre megszólalt:

– Valami baj van? Történt velük valami?

– Nincs semmi baj, a gyerekeid szeretnének találkozni veled. Mi lenne a következő hétvégével?

– Nagyon jó lenne. Lilia, veled meg mi történt?

– A gyerekeknek hiányzol, és látni szeretnének.

– Jó, de te eddig nem így viselkedtél.

– Rájöttem, hogy joguk van az apjukhoz, és én csak hálás lehetek neked azért, mert elhagytál.

– Hálás?

– Ha nem hagysz el, akkor soha nem találom meg azt az embert, aki tényleg hozzám tartozik.

– Lilia, látlak téged is rövidesen?

– Gyere értük, akkor majd látsz.

– Szombaton tízre, jó lesz?

– Jó.

Gábor az izgalomtól remegve állt az anyja mellett. Lilia átadta neki a telefont.

– Apa, én vagyok az, Gábor. Értünk jössz?

– Igen.

Most Bea kapta ki a kezéből a mobilt.

– Apa, Bea vagyok, milyenek a kistestvéreink?

– Majd meglátod, kislányom. Boldog vagyok, hogy látni foglak benneteket.

– Mi is.

Lilia az asztal mellett ült, a lapjára hajtotta a fejét és sírt. A gyerekek körbefogták és kedvesen vigasztalták.

– Anya, ne sírj, látod, most mindenki boldog – puszilgatta Gábor.

– Igen, kisfiam.

Éjfél előtt jutott hozzá, hogy Ernőt hívja, aki azonnal felvette:

– Már úgy vártam a hívásodat. Idomított vagy?

– A mai nap csak az idomításról szólt, te kezdted.

– Hogy volt velük?

– Nagyjából úgy, ahogy gondoltam, de képzeld, már régóta tudták, hogy szeretlek. Ettől azért ledöbbentem. Sajnáltak, és drukkoltak nekem.

– Nagyon szerethetnek a gyerekeid.

– Persze. Aztán kiderült, hogy hiányzik nekik az apjuk és felhívtam Róbertet. A hétvégén értük jön.

– Tényleg idomítva lettél. Hiányzol, borzasztóan hiányzol, majd’ belebolondulok.

– Te is nekem, drágám. Holnap legkésőbb vacsora.

– Ugye előtte még beszélünk?

– Ki sem bírnám, hogy addig ne halljam legalább a hangodat. Aludj jól, egész éjjel a gyűrűdet fogom majd.

– És én mit fogjak?

– Hát, nem tudom, álmodj rólam.

– Jó éjt, szerelmem.