Читать книгу A nyaklánc - Egervári Gertrúd Mária - Страница 19

AZ ÚJ OTTHON

Negyed hét és fél hét körül beszélte meg az ingatlanközvetítő irodával a lakás megtekintését. Először későnek vélték, de amikor elmondta, hogy ki akarja a másik lakással együtt bérelni, beleegyeztek. Délben hívta Liliát, sok dolga volt, ezért csak röviden beszéltek.

Hat után érkezett Lilia, nemsokára jött Baranyai Krisztián az ingatlan irodából. Ernő már ismerte.

– Jó estét, Baranyai úr. Bemutatom a menyasszonyomat, illetve jövendő feleségemet. – Liliára nézett, mert rájött, hogy elfelejtette a vezetéknevét.

Ez most égő, mondaná Bea. Nem tudom a feleségem nevét!

Lilia kezet nyújtott.

– Üdvözlöm, Boldizsár Lilia.

– Kezét csókolom, Baranyai Krisztián vagyok. Tehát ezért szeretnék a nagyobb lakást?

– Igen, Liliának van két gyereke, több hely kell.

– Menjünk fel és nézzék meg.

A tetőtérben kisebb volt a lépcsőház, csak a lépcsőnek hagytak helyet. Baranyai Krisztián kinyitotta a nagy lakás ajtaját. Az előszobában álltak. Egy rövid folyosó volt balra, amelyről négy ajtó nyílt. Előre, nagy térben, a nappali és lakókonyha egyben. A konyhával szemben még egy szoba fürdőszobával. A tető fával volt burkolva, a falak fehérre festve, a szobák világosak voltak a tetőbe beépített ablakoktól. Krisztián kinyitott néhány ablakot.

– Régen volt szellőztetve – jegyezte meg. – Nézzük meg a szobákat.

A konyha mindennel, ami szükséges, be volt rendezve, plusz egy mosogatógép és gőzelszívó az elektromos tűzhely felett. A nappali tágas, onnan egy hálószoba nagy fürdőszobával, kád és zuhany, WC és mosdókagyló, egy mosógép szárítóval kombinálva. A hálószoba tető alatti oldalán beépített ruhásszekrény és szőnyegpadló.

– Ezt nevezzük a szülők hálószobájának.

– Akkor most lássuk a gyerekekét.

A folyosó végén volt a legkisebb szoba. Egy ablakkal, de ott is tető alatti tárolóhellyel, egy valamivel nagyobb, és egy még nagyobb.

– A kisebbik Gábor kuckója lesz, a nagyobbik Beáé.

– A kicsi?

– Majd még kiderül.

A folyosóról még egy WC nyílt zuhanyozóval.

– A másik lakást is szeretném látni – kérte Ernő.

Bementek. Egy helyiség volt az egész. Csak a zuhanyozónak és a kis konyhának volt ajtaja. Itt is padlószőnyeg.

– Azt hiszem, mindent láttunk. Menjünk le a lakásba a részleteket megbeszélni, ott le tudunk ülni.

– Főzzek egy kávét?

– Megköszönném, még hosszú a napom – mondta Krisztián.

Lilia kiment a konyhába, ekkor a mobilja jelezte, hogy Bea hívja.

– Igen, Bea.

– Anya, mikor jössz?

– Még Ernőnél vagyok, a lakást néztük meg, most éppen megbeszéli a szerződést.

– Szép?

– Ez nem egészen a megfelelő kifejezés rá.

– Miért, nem szép?

– Annál több.

– Hű, de kíváncsi vagyok!

– Eljöttök nyolcra a pizzériába?

– A Don Giovanniba?

– Oda.

– Várj – kikiáltott: – Gábor, van még leckéd? Van neki, persze megint mást csinált. Azt mondja, még másfél óra.

– Tehát fél kilencre.

– Az menni fog. Szia, anya.

– Szia.

Eközben lefőtt a kávé. Lilia bevitte az asztalra és leült.

– Lilia, megbeszéltük, hogy szeretném a lakásokat.

– Nincs semmi akadálya. Megírom a szerződést, és szeptember elsején beköltözhetnek.

– Nem lehetne előbb?

– Három hónap a felmondási idő.

– Nekem is – mondta Lilia. – Mióta laksz itt, Ernő?

– Most lesz tizenkét éve.

Lilia Krisztiánra nézett elbűvölő mosolyával.

– Baranyai úr, ha előbb odaadnák Ernőnek a lakásokat, nem veszítenének semmit, mert ha jól tudom, az ilyen lakásokat ezen a környéken tízévente szokták felújítani. A két lakást sokkal gyorsabban ki tudják adni, és nem állnak egy évig üresen, mint ezek. Mikorra szeretnél beköltözni, Ernő?

– Június elejére.

– Megoldható – mondta Krisztián, mert tudta, hogy Liliának igaza van.

– Viszont szeretném az összes padlószőnyeget lecserélni fapadlóra, parkettára.

– Bocsánat, doktor úr, de ez az ön költsége lesz, és a parketta nagyon drága.

– Ezzel tisztában vagyok. Meg tudják oldani június elejére?

– Meg, csak a parkettát önöknek kell kiválasztani. A jövő héten hozom a mintákat. Ma este át küldöm e-mailen a szerződést, és a napokban majd bejön gyorsan az irodába aláírni. Köszönöm a kávét, a viszontlátásra, kezét csókolom – állt fel Baranyai Krisztián és elment.

– Laminált nem lett volna elég? – sóhajtott Lilia.

– Utálom. És abba a lakásba? Neked és a kislánynak? Láttad a szobáját?

– Persze, de először velünk lesz a szobában.

– Velünk?

– Ott hátul meg sem hallanám, ha sír. Az elején négyóránként kell szoptatni.

– Szoptatni akarsz?

– Nem, Ernő! Majd fogadsz egy dajkát, hogy a feleségednek ne lógjon a melle, és csak a tiéd legyen!

– Erre még nem gondoltam.

– Sok mindenre nem gondoltál még, ami rád vár. A rendetlenség, a piszkítás, a nyüzsgés, és így tovább.

– Ha elegem lesz, átmegyek a rendelőbe.

– Az lesz a legjobb.

– Oda is beteszünk egy fali franciaágyat.

– Mit?

– Te, mint szorgalmas IKEA-látogató, még soha nem láttál felhajtható ágyakat?

– De, most, hogy mondod. Minek még egy ágy?

– Amikor majd ketten akarunk menekülni!

– Még van egy óránk, nem menekülnénk még most is?

Ernő felállt, átfogta hátulról, és a hátrahajló arcát csókolta.

– Te vagy a menedékem, te vagy az otthon, te vagy a tűz és a napsütés. Milyen szegény volt az életem, amíg nem voltál! Gyere, szerelmem, add a melegedet.

A Don Giovanniban ültek. Ernő és Lilia lasagnét ettek, a gyerekek spagettit.

– Csak spagettival lehetne őket etetni. Gábor, egyél salátát is!

– Az sok lesz.

– Majd szólok, ha desszertet akarsz!

– Azért nem kérek salátát.

– Ettől vagy ilyen dagadt – mondta Bea tele szájjal. Gábor az asztal alatt megrúgta.

– Auá!

– Most viselkedjetek, te meg ne beszélj tele szájjal.

Ernőhöz fordult: – Olyan szépen ettek, amikor kicsik voltak, most meg, mint két malac.

– Kék malacok, édesem, ez a kamaszok malaca! – nevetett Ernő.

– Anya, mondjatok végre valamit a lakásról, olyan izgatott vagyok – kérte Bea.

– Mindenkinek megvan a helye, nagyon szép és teljesen új. Még senki nem lakott benne. Részletesen elmesélték a gyerekeknek.

– Szuper! – lelkesedett Bea.

– Tényleg egy kuckóm lesz, és mindent be lehet tunkolni a tető alá? – csillogott Gábor szeme.

– Ettől félek én is. Majd egyszer egy évben kirámoljuk a hörcsögfészkedet.

– Segítek – ajánlkozott Ernő.

– Mikor nézhetjük mi is meg?

– Talán a jövő héten.

– Te, Ernő apa, itt nem lenne helye a kiskutyának? – kérdezte reménykedve Gábor. – Úgy szeretném! Megígérem, hogy sétáltatom, mindent csinálok. Mindig szerettem volna egy kutyát, de nekünk anyával nem ment, mert dolgozott. Kérlek!

Lilia nem szólt hozzá. Ernő a kisfiú reménykedő szemébe nézett.

– Holnap felhívom a menhelyet. Megmondom nekik, hogy érte jövünk. Eljössz velem?

Gábor örömében nem tudott válaszolni, hátra lökte a székét, ami csattanva felborult, Ernőre vetette magát, ölelte, és nagy, cuppanós puszikat adott neki. Lilia sírva nézte őket. Bea féltékenykedett.

– Egy férfit puszilgat, ahhoz már túl öreg!

– A puszilgatáshoz soha nem öreg az ember, és most egy gyerek szeretgeti a nevelő apját.

Gábor felállította a széket és leült.

– Mikor van időd velem eljönni?

– Szerdán csak délig van iskolám.

– Lilia, hallod, tedd a szerda délutánt szabaddá.

– Szerdán nem tudok veletek jönni.

– Akkor Gáborral megyek.

– És én? – kérdezte Bea.

Gábor tiltakozott:

– Az én kutyám, és én megyek el Ernő apával!

– Menj – sértődött meg Bea.

Ernő mobilja jelzett. Látta, hogy Baranyai Krisztián hívja. Fogadta a hívást.

– Én vagyok, doktor úr, átküldtem e-mailben a szerződést. Mikor jön aláírni?

– Szerdán, ebéd után.

– Az jó lesz. Kérdezhetek valamit?

– Természetesen.

– Hol lehet ilyen nőket találni, mint a jövendőbeli felesége?

– Sokáig kell rájuk várni, de van egy lánya – igaz, hogy még nagyon fiatal.

– Mennyi idős?

– Az idén lesz tizenhat éves.

– Tényleg fiatal az én harminchét évemhez. Nincs más a családban?

– Nincs, és a menyasszonyomat nem adom még három tevéért sem.

– Tevéért? Nincs állatkertem.

Ernő nevetett.

– Az araboknál szokás kecskével és tevével fizetni a feleségekért. Egy háromtevés már nagyon jó minőségű!

– Az öné teve nélkül is jó.

– Én is így vélem, köszönöm a hívását, szerdán jövünk – kinyomta a mobilt. – Gábor, a kutya előtt elmegyünk a szerződést aláírni, valószínűleg megkapjuk a kulcsokat is. Bea, nincs kedved neked is eljönni, hogy együtt nézzük meg a lakást?

– De! Köszönöm, Ernő apa, most tőlem kapsz egy puszit – és teljesítette az ígéretét.

– Én nem kapok? – kérdezte Lilia.

– Te már eleget kapsz Ernőtől!

– Puszit keveset.

– Szegény – sajnálkozott Bea. Ernő odahajolt és megcsókolta. A gyerekek nézték; csak úgy sugárzott róluk a mérhetetlen szeretet.

– Ez ilyen?

– Mi, Gáborkám?

– A szerelem.

– Ilyen.

– Csak csókolózásból áll?

– Nem, kisfiam, az a következménye.

– Miért?

– A csóknak van előzménye és folytatása.

– A szex?

– Az is.

– Az kell?

– Kell, különben az emberiség már kihalt volna – kapcsolódott Ernő a beszélgetésbe.

– A gyerekek miatt, ugye?

– Miattuk, és látod, az emberek szeretetből születnek. Egész életünket kíséri a szeretet.

– Azért szeretlek téged, mert az életünkhöz tartozol?

– Csakis. Nem önmagamért.

– Ernő, itt most nincs igazad. Ha nem lennénk olyanok, amilyenek vagyunk, nem szeretnénk egymást – szólt közbe Lilia.

– Lehet, hogy így van, de mi van akkor, ha már szerettük egymást, úgy jöttünk a világra, megkerestük a másikat, megtaláltuk, és ezért szeretjük egymást most is? Ma történt valami vicces, gyerekek. Be akartam anyátokat mutatni az ingatlanirodás embernek és akkor vettem észre, hogy elfelejtettem a vezeték nevét.

Bea felnevetett.

– Égő volt, mi?

– Az.

– Nem tudtad, hogy Boldizsár? – csodálkozott Gábor.

– Nem.

– Aztán mi lett?

– Észrevettem és bemutatkoztam, de olyan hangosak vagytok, hogy másokat zavar.

– Nem zavarunk, szerelmem, inkább örülnek a vidámságunknak. Ritka manapság a nevetés.

– Tényleg okos vagy, Ernő – bókolt Bea.

– Elkísérlek benneteket az autóhoz.

Ölelkezve mentek, a gyerekek mögöttük gyalogoltak. Már nem kellett őket felszólítani, hogy üljenek az autóba. Gábor elővette a gameboyt a zsebéből.

– Hoztam játékot.

– Én meg fülhallgatót a mobilhoz. Gábor, ugye nagyon szépek együtt?

– Igen. Anya mindig gyönyörű volt, de ketten is azok.