Читать книгу A nyaklánc - Egervári Gertrúd Mária - Страница 16

AZ ÍGÉRET

– Menjünk el valahová kirándulni!

– Menjünk el Diósdra, meg szeretném nézni, hogy Zsuzsu hová került.

– Úgy látszik, mégis idegesít a kutya sorsa.

– Inkább az ígéretem, amit egy haldoklónak tettem.

A reggeli mellett tervezték a napot. Ernő hozott péksüteményt a kávéhoz.

Szép, napsütéses idő volt. Diósd előtt virágoztak az ültetvények almafái.

– Ernő, mikor van a születésnapod?

– Október kilencedikén leszek negyvenkilenc. Neked?

– Június hatodikán leszek negyvenkettő.

– Akkor még előttünk van. Nézd, ide ki van írva, hogy „Jó csont kutyamenhely”, fordulj jobbra.

Leparkolták az autót. Csaholás, ugatás fogadta őket. Drótkerítéssel bekerített bokszokban kutyák. Többnyire egyedül, olykor kettő együtt. A telek rétre torkoló részén nagy, elkerített kutyafuttató. Egy idősebb nő játszott három kutyával. Egy másik, gumicsizmás, vederben kutyatápot cipelt. Mentek a bokszok előtt és nézték a különböző kutyákat. Minden nagyságban és fajtában voltak olyanok, amelyek lelkes farkcsóválással üdvözölték őket, de támadó, acsarkodók is. A gumicsizmás asszony odaért hozzájuk, letette a vödröt és kedvesen megérdeklődte tőlük, hogy miben segíthet.

– Pénteken hoztak ide egy törpeuszkárt, Zsuzsu névre hallgat. Egy kezeltem kutyája volt, és meg szeretném nézni.

– Szegény, még minden nagyon új neki, fél és szomorú. Kicsit elkülönítve helyeztük el, amíg megszokja, jöjjenek velem.

Elindult velük a bokszok mögötti részhez.

– Itt. Barátkozzanak vele, nekem tovább kell etetnem.

Ernő és Lilia ölelkezve álltak a ketrec előtt. Hátul, tető alatt, egy matracon összegömbölyödve feküdt a kis barna kutya. Olyan szánalmasan kicsi volt; egy gyászoló, szőrös kis kupac. Az orrát a mellső lába alá dugta. Lilia nagyon sajnálta. Ernő halkan a nevén szólította:

– Zsuzsu!

Felemelte a fejét, és okos barna szemével ránézett. Aztán visszafektette, de figyelte őket.

– Egy jól ápolt, egészséges állat, látszik rajta a volt gazdája keze nyoma.

– Nagyon szép kis kutya – helyeselt Lilia. Zsuzsu meghallotta a hangját, felült és úgy nézett körül, mintha valakit keresne. Lilia nevető, kedves hangon beszélt hozzá:

– Ugye, Zsuzsu, nagyon szép kis kutya vagy!

Zsuzsu felpattant, odafutott a rácshoz, megcsaholta Liliát, aztán a hátsó lábára állt és elkezdett körbe forogni. Lilia nevetve mondogatta:

– Szép kutya! Nagyon szép kutya! – Zsuzsu forgott, aztán a kerítés drótjára ágaskodva kidugta az orrát a rácson és szemrehányóan csaholt. A gondozóasszony mellettük állt addigra, és örült Zsuzsu mutatványának.

– Ez most nagyon jót tett neki.

Zsuzsu még mindig csaholt. Ernőnek eszébe jutott a „Jutifali”.

– Ilyenkor jutalomra vár, nincs önnél véletlenül kutyakeksz?

– Véletlenül nincs: ez úgy hozzánk tartozik, mint a gumicsizma – és odaadott Liliának két kis kekszet. Lilia átdugta a rácson, Zsuzsu befalta őket, és hálából megnyalta a kezét.

– Nem viszik el? Szép kis fajkutya, még törzskönyvezve is van. Egy francia tenyészetből származik, onnan van ez a nem szokványos neve.

– Még nem, de gondolkodni fogunk rajta és visszajövünk – felelte Ernő.

– Azt tudniuk kell, hogy ezek a kutyák találnak a leggyorsabban gazdára, már azért is, mert kistermetűek.

Diósd határában sétáltak. Találtak egy padot, kilátással a mezökre és a virágzó gyümölcsfákra. Ilyenkor senki sem volt úton, az emberek a vasárnapi ebédjüknél ültek. Letelepedtek a padra és Ernő úgy feküdt végig rajta, hogy a feje Lilia ölében volt, de térdtől lelógott a lába. Lilia az arcát simogatta, és olykor megcsókolta. Ernő hallgatott.

– Min gondolkodsz, drágám? Olyan szótlan vagy.

– Az álmodon, a rubinon, a családon, a kutyán, Sylvia Berttolin, azon, hogy miképpen tudtam harminc évig nélküled élni, és hogy mivel érdemeltelek meg. Egy becsontosodott, kopaszodó agglegény lett belőlem, elpocsékolt, elveszett idő az életemből.

Lilia követte a mutatóujjával a szája szegletén lévő mélyedést.

– Nem sok ez egyszerre?

– De, nagyon sok, és úgy tört rám rövid időn belül, mint egy tájfun.

– A tűz, a szenvedély, aztán a feltámadás hajnali rózsafénye, az álmom.

– Szerelmem, te álmodtad meg a rubint.

– Éppen ideje volt, hogy én is tegyek valamit – és megcsókolta Ernőt.

– Én mit tettem eddig? Látod, még családom sincs, valamit rosszul csináltam, valami kimaradt az életemből.

– Azért van. Itt van Péter a családjával, itt vagyok én a gyerekekkel, és még Kornélia is belépett a körbe, de ha lenne családod, akkor itt ülnénk mi most a padon.

– Nem. Előbb kellett volna téged megtalálnom.

– Te okosítottál ki, hogy a gyerekekhez az apjuk is hozzájuk tartozik.

– Ez így van. Nekünk már nem lehet közös gyermekünk.

Lilia hallgatott. Ernő alulról nézte komoly, szép arcát.

– Akarsz egy gyereket, Ernő? A férfiaknál ez nem olyan nagy ügy, mi nők öregedünk ki a szülésből.

– Felvállalnád, szerelmem?

– Fel, de már nem biztos, hogy sikerülni fog.

Ernő Lilia öle felé fordította az arcát, magához szorította és sírt. Miután Lilia az első sokszerű döbbenetén túl volt, lehajolt hozzá és ő is sírt. Ernő felült.

– Lilia, elveszlek feleségül.

– Hogyan? Hát tudod.

– És te, hogy akarsz közös gyereket? Gyere, menjünk el valamit enni.

Az út szélén az első étteremben ültek a teraszon nagy, virágzó gesztenyefák alatt. Az ebédidőnek már vége volt, de kaptak még főtételt.

– Feleségül veszlek.

– Hol lakunk? Vagy mint a feleséged külön élek, estleg a te gyerekeddel is? Ez praktikus, megspórolja az ember a válás utáni lakáskeresést.

– Csak nem gondolod, hogy a feleségem és a gyerekem nélkül akarok élni? Ide figyelj, a házunkban már egy éve ki akarják adni a tetőtérben kiépített ötszobás lakást. Kibérlem.

– Megbolondultál? Még egy lakás?

– Nem, mert a másik kettőt feladom. Ezen kívül van még egy egyszobás garzon is ott. Mind a kettőt kibérlem. A kis lakás bőven elég rendelőnek, ez a mostani úgyis felesleges volt. Egy szobát és a konyhát nem használtam. Az öt szobában mind elférünk. A gyerekeid, te, sőt még a kicsi is.

– Nem bírom sem aggyal, sem lelkileg a tempódat!

– Mondtam, hogy tájfunról van szó!

– Mit szólnak ehhez a gyerekeim?

– Az majd kiderül. Mindenük megmaradna. A szobájuk, a bútoraik, az egész berendezésetek.

– Ernő, láttad a lakásunkat, megismerted a gyerekeimet, tényleg kibírnád a rendetlenséget?

– Ki, ott egy család él gyerekekkel. Az én részem a másik kis lakásban lenne. Aztán egy kisgyerektől, ha lesz, mit várjunk el?

– Nagyon drága ez, Ernő.

– Számolj csak! Nekem két lakásom van, neked egy, ez már három lakás bére. Nem lesz több.

Lilia mosolygott.

– Kislányt vagy fiút szeretnél?

– Kislányt, egy olyan gyönyörű kislányt, amilye te vagy.

– Visszamenjünk, vagy akarsz még valamit a kutyával?

– Hallottad, hogy gyorsan gazdára találnak. Reméljük, hogy egy jó ember fogja magához venni. Menjünk haza.