Читать книгу A nyaklánc - Egervári Gertrúd Mária - Страница 20

STELLA

Lilia álmodott. Rózsaszínű felhőkön repült, és fényes lények repkedtek vele. A fény zengett, mozgott. Nem félt a repüléstől, boldog volt. Minden egyetlen mosoly volt körülötte. Ernőt hívta, és ő valahonnan távolról válaszolt neki.

– Jövök, édesem!

Oda nézett a távolba, ahonnan a hang jött. Megváltozott a szín, kék lett, egyre mélyülőbb kék, és lassan formát öltött. Egy kaput látott, két oldalán egy-egy oszloppal. A kapuban egy ragyogó, szárnyas lény állt. Egy angyal – gondolta álmában. A lény elindult felé, közeledett, angyal volt, de minél közelebb ért, annál inkább emberi formája lett. Egy kislány, rózsakoszorúval a szőke fürtjein. Odaért hozzá és ő meglátta a szemét: a saját szeme volt. A gyerek hangtalanul mozgatta az ajkait, de Lilia hallotta:

– Anya!

Kitárta a karját, és a kislány repült felé.

– Kislányom, Csillag!

Felébredt.

Mit álmodtam? A kislányom jön! Ernő, miért nem vagy itt, nem bírom egyedül.

Sírni kezdett. Ránézett az ébresztőórára. Két óra volt.

Felírjam, mint Ernő?

Felhívta:

– Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de álmodtam valamit, amit fel kell írnod.

– Nem ébresztettél fel, szerelmem, mert már ébren voltam, én is álmodtam, és azt írom most fel. Mit álmodtál? Mondd el.

Lilia elmesélte az álmát.

– Most te mond el.

– Az álmod másik felét álmodtam. Táncoltál, nem volt rajtad igazán ruha, csak fátyol, rózsaszínű, napsárga és fehér. Nem voltál meztelen, de így meztelenebb voltál, mint amikor az vagy. Gyönyörű volt a tested, villogott, én álltam és néztelek. Ekkor megszólal mögöttem egy hang, mélyen zengő, mindent átható szavak:

– Add rá a köntösét! – parancsolta. A kezemben egy égkék köntös volt és indultam feléd. Beburkoltalak.

Ernő sírt.

– Lilia, tudod, hogy mit jelent ez?

– Tudom – és elcsuklott a hangja.

– Te is sírsz?

– Nem tudok nem sírni… a kislányunk közeledik.

Lilia szobájának kinyílott az ajtaja. Gábor állt ott.

– Anya, mit csinálsz?

– Látod, hogy telefonálok.

Bea is megjelent.

– Miért sírsz?

– Gyerekek, olyan nagy a boldogság súlya, annyi minden történt rövid idő alatt, és olyan mérhetetlenül szeretem Ernőt. Nincs semmi baj, ne féljetek.

Bea halkan kérdezte:

– El akarsz menni hozzá?

– Nem akarlak itt hagyni benneteket.

– Menj csak, anya, nagyon sokat szenvedtél, amíg ő nem volt.

Ernő hallotta a beszélgetést, és most beleszólt a telefonba.

– Lilia, rendelj egy taxit, de a Főtaxit, a legbiztosabb cég. Lent várlak a taximegállónál, ahol fel szoktál venni.

– Hívok, és majd szólok, hogy mikor leszek ott.

– Feküdjetek vissza. Holnap reggel nem leszek itt.

– Nem baj, mi tudunk reggelizni. Lekísérjünk a taxihoz?

– Nem kell eltúlozni, a ház előtt fog megállni. Most hívom, aztán felöltözőm.

Hívta a taxit.

– Tíz perc múlva itt lesz.

Gyorsan szólt Ernőnek, hogy húsz perc múlva jön. A gyerekek megvárták, amíg elindult. Megölelte őket.

– Nekem vannak a világon a legjobb gyerekeim.

– Nekünk meg a legjobb anyánk.

– És a legszebb – egészítette ki Gábor Bea mondatát.

Ernő a taxik helyén várta. Kifizette az utat és mentek a lakásba. Villanyfényben látta, hogy Lilia nincs kifestve és kócos; így sápadtan, gyűrötten fiatal és védetlen volt.

– Gyere az ágyba, csillagom, ott is beszélgethetünk.

Lilia vállán nyugvó fejét simogatta.

– Olyan megrázó volt, drágám, annyi minden történik egyszere. Kivagyok idegileg, még ha a boldogságtól is.

– A magam módján én is, szerelmem. Úgy érzem magamat, mint egy fiatal fa tavasszal: hallom az ágaimban, a törzsemben a növekedés ropogását, a szél mozgat, fény, árad körülöttem.

– Nem is tudtam, hogy ilyen poétikus tudsz lenni. Bár a versed után tudhattam volna.

– Tudok, de titokban. Olykor verssorok jutnak az eszembe.

– Azokat is felírod?

– Igen, mint a múltkor.

– Miről szólnak a verseid?

– A szerelemről, rólad.

– Elmondasz egyet?

– El, ezen még dolgoztam. Egy dal, a szív dala.

Ernő felült, becsukta a szemét és hallkan mondani kezdte:

Lehet úgy szeretni, hogy kék lesz az árnyék.

És a sötétség napfénnyé válik.

Mikor arcod, az arcomra simul

és arcomra, arcod arany fátyla borul.

Szemem, szemedben látja a szépet,

neked küldi ezt a zengő képet:

Minden fa dalolva táncol

ringó dombokon szellős mezők,

a hársfa is neked virágzik,

érted szállnak a felhők.

Szívedben zúg, zeng a élet.

Szélszárnyon repül a lélek.

Szemedben látom a világot.

Szemedben ébred az éj.

Csillagfény harmatot sugároz,

míg arcomra árad a fény.

Arcom az arcodon nyugszik, mind fátyol.

Enyém vagy azért, hogy önmagad lehess.

De együtt a földé vagyunk.

Lilia hallgatta, már nem tudott sírni, de belül zokogott, és annyira boldog volt, hogy fájt.

– Gyönyörű – suttogta.

– Te vagy gyönyörű, és gyönyört adsz. Lilia, nem tudunk egymás nélkül létezni. Június még három hét, költözzetek ide ti is. A születésnapoddal avatjuk fel az új otthonunkat. Addigra kész lesz a parketta és itt lesz a kutya.

– Mi lesz a lakásommal?

– Felmondasz, fizetem, és ennyi. Ezért nem kell ott laknotok.

– Holnap veszek állapotossági tesztet, aztán a héten elmegyek a nőgyógyászomhoz.

Ernőnek valami nem tetszett.

– Tudom, hogy kell a nőgyógyász, de zavar a gondolat, hogy valaki rajtam kívül hozzád nyúl.

– Az én koromban, amennyiben állapotos vagyok, nagyon is szükséges egy orvos.

– De egy másik férfi…

– Nem, egy nő, ha ez megnyugtat.

– Jobb, bár ritka a nő, mint nőgyógyász.

– Az, és a legtöbb nő azt nem szereti, ha egy másik nő turkál benne.

– Te miért választottál egy nőt?

– Már akkor is miattad.

– Hogyhogy?

– Azért, amit mondtál, hogy más ne nyúljon hozzám, csak te.

– Lilia, azt mondtad a kislányunknak, hogy Csillag?

– Igen.

– Ezek szerint már megmondta a nevét. Stella.

– Szép, magyarul Csilla.

– Az Isten ajándéka. Legyen Stella Theodora.

– Silbernágel Stella Theodora, egy hercegnői név.

– Az is, hiszen a királynőm lánya. Meg sem érdemel kevesebbet!

– Meg a szívkirályé! Ernő, tudom, hogy mikor fogant.

– Mikor?

– A rubinnászunk utolsó alkalmával, már akkor megéltem az álmom elejét.

– Soha nem hittem volna, hogy ilyen a nász. Aludjunk még egy kicsit, mindjárt öt óra lesz.

– Most itt vagy mellettem, de a gyerekeim a világ legjobb gyerekei.

– Stella is ilyen lesz.

Későn ébredtek, és Liliának igyekeznie kellett az üzletébe.

– Kölcsönadod a fésűdet?

– Mindent, még az alsónadrágom is.

– Igaz, bugyit sem hoztam és fogkefém sincs.

– Új fogkeféim vannak, mindjárt kinevezünk egyet neked. Még majdnem egy hónap, amíg a fenti lakásban lakunk.

– Néhány dolgot idehozok. Megígérted Gábornak a kutyát. Hová fogod tenni?

– Itt marad a konyhában.

– Lehet, hogy az elején nem tudod egyedül hagyni.

– Erre nem is gondoltam.

– Mint sok mindenre. Ezen kívül kutyakosár kell, etetőtálak, póráz és kutyatáp.

– Megvesszük Gáborral, bemegyünk egy ilyen állatellátó üzletbe, ott minden lesz.

– Pénteken van Kisné temetése, és Marian kettőig lesz a butikban.

– Lilia, szeretnék egy szabad délutánt. Keress az embereknek új időpontot.

– Melyik délutánra gondoltál? Nálam csütörtökön mindig ott van Marian is, akkor én is szabad lennék.

– Legyen csütörtök.

– Indulok, délben eljövök hozzád.

– Én meg felhívom a kutyamenhelyet munka előtt.

– Hogy fogjátok a kutyát hazahozni autó nélkül? Ne mondd, hogy taxival! Nem vállal minden taxis kutyát. A kutyakosarat?

– Erre sem gondoltam. Nem tudsz mégis eljönni?

– Most tényleg nem. Mariannak kell a szerda. Hívd fel Jutkát, talán ő el tud vinni.

– Megkérdezem.

Ernő elsőnek Jutkát hívta és ő megígérte, hogy elmegy velük. Aztán a kutyamenhelyet. Zsuzsu még ott volt.

Délben jött Lilia.

– Drágám, csak egy óra időm van. Vettem tesztet, adj egy dunsztosüveget.

– Mit?

– Befőttes üveget.

– Nincs.

– Papírpohár?

– Nincs.

– Mi van?

– Pohár és csésze.

– Akkor egy poharat, de ne a legkisebbet!

– Ez jó lesz?

– Majd igyekszem.

Lilia bement a WC-re.

Visszajött, kibontotta a teszteket, közben megjegyezte:

– A pohárba pisilés nektek, férfiaknak egyszerűbb.

– Csináld már! Olyan izgatott vagyok.

Vártak néhány percet. Lilia kivette és megmutatta:

– Látod?

– Nem látok és nem értek semmit.

– Ernő, állapotos vagyok.

Ernő elé térdelt, és a fejét az ölébe hajtotta. Lilia simogatta és mosolygott.

– Stella úton van, drágám, elindult.

Ernő csókolgatta a hasát.

– Lilia, Lilia, Lilia! Gyermekem lesz, nekem is lesz gyerekem! Családom lesz.

Aztán leült vele szemben. Megfogta a kezét, és beszéd közben újra meg újra megcsókolta.

– Gyermeked lesz, szívkirályom, és nekem is.

– Most sürgősen intézzük a házaságkötést, leadjuk a papírokat.

– Nem leszünk sokan az esküvőnkön és tanúk kellenek. Renáta lesz az egyik, még egy kell. Nincs egy barátod?

– Nincs.

– A kezeltjeid közül?

– Ki? Nem vagyok velük ilyen kapcsolatban. Talán Róbert?

– Ne, azt én nem akarom.

– Szerdán megkérdezem Baranyai Krisztiánt.

– Csodálkozni fog!

– Ha már úgy rajong érted, tegyen is valamit. Lilia, mostantól kezdve nagyon vigyázz magadra! Az lenne a legjobb, ha abbahagynád a munkát.

– Ernő, az állapotoság egy állapot, nem betegség!

– Most már nem nyúlhatok hozzád.

– Mit nem csinálhatsz?

– Mit? Szexet.

– Isten bizony veszek neked egy könyvet az embrió fejlődéséről.

– Nem akarom Stellát zavarni.

– Stella még egy centiméter sincs, és jól be van ágyazva. A méhszáj becsukódik, semmi sem fér hozzá a születéséig, és nem zavarja semmi.

– És később, ha nagy a hasad?

– Ahogy rám szoktál feküdni, lehet, hogy kinyomod belőlem. Ezt azért meg lehet oldani.

– Mikor mondjuk meg a gyerekeknek?

– Még nem. Most csináljunk egy kávét, negyedóra múlva az üzletben kell lennem.

– Ma este vagy éjszakára jössz?

– Munka után. Nem akarom minden éjjel egyedül hagyni őket.