Читать книгу A nyaklánc - Egervári Gertrúd Mária - Страница 9

A SMARAGD

Ernő lefeküdt, de nem tudott rögtön elaludni. Aztán álmodott.

Nagy, barlangszerű helyen volt, mintha egy szentélyben lett volna. Egy oltár állt a háta mögött, hétkarú gyertyatartóban égő gyertyákkal. A háromlábú parázstálból tömjénfüst áradt. Szokatlan ruha, egy palást volt rajta, a fején csúcsos süveg. Egy négyszöglettes aranytábla láncon, különböző drágakövekkel kirakva, függött a mellkasán. A tető rejtett nyílásán át megvilágítva egy hatalmas smaragdoszlop állt a terem közepén. Előtte egy fiatal férfi borult a földre. A pap kitárta a karját és megszólalt:

– Állj fel, a nagy smaragd fogad.

A férfi felállt és ránézett. Lilia szeme tekintett rá. Hallotta önmagát zengő, mindent átható hangon, idegen nyelven beszélni:

– A smaragd fiává fogad. Felemel a mindent átfogó magaságba, ahol Istent szolgálja, mert ő is a Teremtő szolgálója. Az örök égi harmónia, az örök megújulás, a magasságos egység csak Istenben létezik. Nagy, zöldszárnyú angyal vigyáz rád, hogy szolgálj, szeress, és te is teremts, eonok távlatában, az örökkévalóság időtlen körforgásában. Nézz a smaragdra!

Az ifjú a smaragd felé fordította az arcát. Az oszlop belsejében felerősödött a fény és elárasztotta zöld, tiszta, meleg ragyogással a hatalmas boltozatot. Teret áthatva zengett a pap szava:

– Elfogadod a smaragd fényes törvényét, a feladatot, amit Isten rád mért?

– Elfogadom! – felelt az ifjú, illetve Lilia.

– Akkor hajolj meg a smaragd előtt, mint a Smaragd Rend szolgája!

Ernő felébredt, az élmény, minden szó benne élt.

Ez mi volt? Mint egy régi beavatás. Felírom, mielőtt még egyszer elalszom és reggelre elfelejtem. Lilia azt kívánta, hogy róla álmodjak, valószínűleg nem erre gondolt. Holnap elmesélem neki. Nem értem az álmot, talán ő tud egy megoldást.

Leült az íróasztalához és leírta az álmát.

Reggel munka előtt hívta Liliát:

– Jó reggelt, kedvesem! Úgy volt, ahogy kívántad, rólad álmodtam, de nem egészen úgy, ahogy gondoltad. Alig várom a találkozást, és hogy elmesélhessem neked. Te talán tudsz egy megoldást.

– Ernő, te mindig a megoldást keresed?

– Mi mást? A munkám nagy részben ebből áll.

– Ez igaz. Kádas Judit hívott, nincs semmi új a nagynénjével, csak annyi, hogy még kevesebbet van tudatánál.

– Akkor ma fél hétkor találkozunk?

– Igen.

– Szeretlek!

– Én is téged.

A délelőtt elmúlt, az ebédidőben hívta Liliát, de a butikban sok volt a munka, nem tudtak beszélni. Megnézte a délutáni üléseket. Hárman voltak. Tehát ötig. Elég, utána van ideje a vacsorához készülni. Hosszú a nap.

Ajaj, Ernő, régebben ezek voltak a rövid napjaid! Valamikor csak vége lesz ennek a felfűtött állapotnak. Valószínű majd akkor, amikor Lilia jelenléte már megszokottá vált. Tényleg úgy vagyok vele, mint amikor a vőlegény várja a menyasszonyával a nászéjszakát.

Négyig az elvonókúra után lévő alkoholista jött utókezelésre. Nagy Józsefnek elsősorban új ötletekre volt szüksége, tevékenységre, ami leköti a figyelmét. Annyit elért, hogy elkezdett úszni, és esténként rendszeresen járt az uszodába. Aztán a válóperes férj következett. Lassan kiderült, hogy soha nem beszélgetett a feleségével. Nem érdekelte a feleség munkája. Nem kísérte el sehová. Egy négyéves kisfia van, de csak most, amikor az asszony elhagyta a gyerekkel, vette észre, hogy hiányoznak neki. Nagyon sokszor, sőt majdnem mindig a hiány hozza meg a valós értéket. Amíg van, addig az élet magától értetődő része.

Várta az utolsó kezeltjét.

Már annyira nem kellene!

Csengettek, megnyomta a kapunyitót és beállította vonásait az objektív fogadó félmosolyára. Rövid kopogtatás után kinyílt az ajtó, és Lilia állt ott a zöld ruhájában. Úgy meglepődött, hogy ülve maradt. Mielőtt meg tudott volna szólalni, már Lilia beszélt:

– Jó napot, doktor úr!

Egyenesen a billentős székhez ment és beleült, de előtte lerúgta a cipőjét. A mezítlábas talpa látszott.

– Azt hiszem, a legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy te onnan az arcukon kívül mindig a cipőjük talpát látod! Akkor kezdjük. De régen ültem ebben a székben! Van elég papírzsebkendőd a fiókban? Arra emlékszem a legjobban, ahogy kihúzod a fiókot és átadsz néhányat a bőgő, kezelésre szoruló hölgynek.

– Hogy kerülsz ide, Lilia?

– Az utolsó lemondta, én meg felhívtam Mariant, hogy nem tudna-e két órát átvenni, és tudott.

– Veled nem unalmas az élet, Csillag! Mindig új változatokat hozol.

– Nem maradsz le. Tegnap este, amikor a gyerekeimmel beszéltem, volt egy ötletem. Mi lenne, ha én is elmennék velük arra a hétre, amikor te Péterékkel a Balatonnál leszel? Megismerhetnéd őket anélkül, hogy túl szoros lenne a helyzet. Péter és a családja viszont engem ismerne meg.

– Nagyon jó ötlet! Foglalok még egy szobát, de remélem, nem a gyerekeiddel akarsz egy szobában aludni.

– Nem örülnének neki! Majdcsak meghúzom magam valahol.

– Találunk neked is egy fél ágyat. Tudják, hogy eljössz velem Chicagoba?

– Igen, addig Rózsikánál lesznek.

– Lilia és Rózsa? Kertészetük volta szüleidnek?

– Majdnem… apám szenvedélyes hobbi-botanikus volt és rózsákat tenyésztett, vagy, hogy is mondják?

– Így is jó.

– Mondd el az álmodat. Helyet cseréljünk?

– Cseréljünk.

Lilia kikászálódott a székből, Ernő felállt, útközben találkoztak. Úgy ölelték egymást, mint a hajótöröttek, akik abba az egyetlen deszkába kapaszkodnak, ami az életüket jelenti. Most Ernő mutatta a cipőtalpát Lilia felé.

– Kezdd el!

Ernő elmesélte az álmát.

– Tényleg nem erre gondoltam. Nem értem, vagy csak nehezemre esik a következtetés. Mielőtt férjhez mentem, hét szemeszteren át hallgattam a művészet és a múlt kultúráinak történetét. Aztán jött Bea, abba kellett hagynom. Nagyon is az ó-héber beavatásra emlékeztet az álmod. A főpapnak volt egy úgynevezett arany pajzs vagy tábla a nyakában, különböző drágakövekkel kirakva, a smaragd is odatartozott. Minden kőnek megvolt a sajátságos jelentősége: a héberek tizenkét törzsét szimbolizálták. Nekik is voltak titkos beavatásaik. Nincsenek neked zsidó felmenőid, Ernő?

– Elég régen német zsidók, a nevem is onnan maradt vissza. Silbernágel azt jelenti, hogy ezüst szeg. Az Ernő meg a német Ernst, a komoly magyar formája.

– A zsidóknak magas, Istenez kapcsolódó volt a kultúrájuk. Képet nem alkothattak Istenről, ezért olyan tehetségesek a zenében, abban sűrűsödött teremtő energiájuk. Neked az odahallgatás és az elmélyülés a legfontosabb tulajdonságod, talán a tehetséged is.

– Sokat járok hangversenyekre, a zene feltölt és bennem él. Gyere, menjünk le a lakásomba. – Lementek, Lilia a cipőjét, a kezében vitte.

– Csináljak egy kávét?

– Csinálj.

A nappaliban egymás mellett egy felújított, kemény tömésű biedermeier kanapén ültek. Ernő Liliat simogatta, de hol a könyökét verte be a támlába, vagy nem fért a derekához. Lilia hozzábújt. Ernő meg akarta csókolni, de ahogy hátradőlt, beverte fejét a karfába.

– Mondd, nincs ebben a lakásban egy kényelmesebb, puhább hely?

– Az ágyam.

– Egy egyszemélyes priccs, deszkával és szalmazsákkal?

– Nem – nevetett Ernő –, hiszen tudod, egy franciaágy matraccal. Gyere. A cipőd!

– Hagyd a fenébe!

Lilia hanyatt vetette magát az ágyon, Ernő ránézett, aztán a ruhájára.

– Nem kellene ezt a ruhát levenni? Ebben akarsz majd vacsorázni, és összegyűrődik.

Lilia hasra fordult, és csak úgy rázta a nevetés.

– Miért, te csak egy meztelen talppal akartál szexet? – mondta a párna alá dugott fejjel. – Vedd le rólam!

– Ha hason fekszel, nem tudom.

Lilia felült és elkezdte a ruháját lehúzni, Ernő segített neki. Ahogy a csípőjéhez ért, megfogta, és ott is hagyta a kezeit.

– Jaj – sóhajtott –, gyönyörű.

Eközben Lilia végzett a ruhalevétellel és a melltartóját kapcsolta ki. Ernő felfelé haladt a kezével az oldalán, fel a hónaljáig.

– Ne csiklandozz!

Átnyúlt a kebleihez, és egész testét elöntötte a vágy. Lilia úgy érezte magát, mintha vajból lenne; mindene megpuhult, úgy kívánta az ölelést, hogy már fájt. Forró, remegő kézzel gombolta ki Ernő ingét.

– Gyere!

Pillanatok alatt az ágy mellett hevertek a ruhadarabok. Egymásba zuhantak, és a smaragd ragyogó zöld fénye elragadta őket.

– Igen, a smaragd szolgálója akarok lenni! – suttogta Lilia az utolsó ép gondolatával.

– Életem, szerelmem, egyetlen – csókolta Ernő.

Boldogan, izzadtan feküdtek egymás mellett.

– Izzadt vagyok – közölte Lilia.

– Én is, majd zuhanyozunk. Mit gondolsz, miért nem szeretkeztünk eddig?

– Te nem voltál szerelmes, én meg nagyon. Féltem, hogy ha sokat mutatok az érzéseimből, elveszítelek, és visszatartottam magamat. Eleve egy beprogramozott csőd lett volna. Így a barátságunk nem ment tönkre. Sokat szenvedtem.

– Nem mutattad.

– Nem.

– Édes, mielőtt elmegyünk vacsorázni, még veszek neked egy selyempongyolát. Az nálam marad, és mindig érzeni fogom a testedet, a szagodat, akkor is, ha nem vagy mellettem.

– Selymet?

– Neked csak azt.

Lilia Ernő karjára hajtotta a fejét.

– Nekem mim lesz, ha nem vagy mellettem? Add nekem az inged, ami most rajtad volt.

Ernő azt akarta mondani, hogy azt ki kell mosni, aztán észbe kapott. Lehajolt az ingért és Lilia mellére fektette.

– Itt nagyon jó helyen van.

– Ott nem szoktam szagolni.

Felült, felvette az inget és indult a fürdőszobába. Az ing alig takarta be a fenekét, Ernő utána ugrott és hátulról magához szorította. Lilia kacagott.

– Így soha nem jutok el a fürdőszobáig!

– Vagy visszajössz, vagy veled megyek.

Lilia megfordult és ledobta az inget.

– Inkább fekve!

Félóra múlva megint ott tartottak, ahol az ing felvétele előtt.

– Ma ezek szerint nem lesz vacsora, pedig kezdek nagyon éhes lenni.

– Én is éhes vagyok. Jó lenne gulyáslevest enni, vagy rántott húst.

– Nincs semmi akadálya, de most tényleg megyek zuhanyozni.

Aztán Ernő készült el, és indultak.

– Késő lett, felhívom a gyerekeimet.

– Szia, Bea, ma később jövök, még csak most megyünk vacsorázni. Gábor mit csinál?

– A kisöccsének szerel össze valami autót fából.

– És te?

– Nem tudom, mit vigyek a kislánynak.

– Mennyi idős?

– Azt sem tudom.

– Hívd fel apádat és kérdezd meg.

– Jó ötlet! Üdvözlöm a vőlegényt.

Hátulról Gábor azt kiabálta, hogy ő is üdvözli.

– Mit gondolsz, lehet még valahol pongyolát venni?

– Nem, ilyenkor már minden zárva van.

– Megveszem holnap.

Leültek az Arany Kakasban, és jó étvággyal nekiláttak a gulyáslevesnek. Miután az első éhségüket csillapították, várták a második fogást.

– Hol tanultál meg így szeretkezni?

– Tanultál, az igazi fogalom. Az egyetemen volt egy docensünk, dr. Szabó Mária. Megtetszettem neki és elcsábított. Húsz ével volt idősebb nálam. Megtanított, mondta, hogy mit csináljak, és diktálta az iramot.

– Kihasznált?

– Nem, másra is tanított, nagyon sokat köszönhetek neki, mindenre felhívta a figyelmemet, ami érdekes lehetett számomra a pszichológiában.

– Jó tanárnő volt. Most hol van?

– Amerikában él.

– Jó, hogy nincs közelebb.

– Féltékeny vagy?

– Nem, de most nem kell a közelben.

– Főleg nekem nem kell! De Lilia, te vagy az üzletasszony, nem számoltad ki, hogy már hetven éves?

Lilia mobilja jelzett, kinyitotta és Ernőhöz fordult:

– Kádas Judit.

Mindketten tudták, hogy mit jelent a hívás.

– Igen.

– Juli néni félórája meghalt.

– Ott volt mellette?

– Nem, előtte egy órával mentem el. Mondja meg, kérem, Silbernágel doktor úrnak.

– Itt ül mellettem, adom – és átadta Ernőnek a mobilját.

– Jó estét, Judit, hallottam. Hogyan halt meg?

– Egyszerűen belealudt a halálba.

– A temetés időpontjáról tájékoztasson, kérem.

– Biztos, hogy szólok. Nem lesznek sokan a temetésén.

– Mi van a kutyával?

– Már kerestem egy magánszemélyek által vezetett kutyamenhelyet itt, Pest határán, Diósdon, oda fogom elvinni. Nem ugorhatnék egyszer fel önhöz, doktor úr?

– De, jöjjön holnap, ebédidőben.

– Nem ebédel?

– Nem, a menyasszonyommal vacsorázni szoktunk.

– Jövök, a viszontlátásra.

Visszaadta Liliának a telefont.

– Ez várható volt.

– Tegnap említettem a gyerekeknek a kutyát, Gábor nagyon szerette volna.

– Nekem Molnárék jutottak még az eszembe, de Kornélia egész nap a macskáját dögönyözi, ott sem megy.

– Láttad már Zsuzsut?

– Nem, csak azt tudom, hogy milyen okos, és hogy barna.

– Drágám, mennem kell, akármilyen nehezemre is esik – állt fel Lilia.

– Elmegyek fizetni. Az, hogy egyszerűen itt hagysz, az nem lehet. Elkísérlek az autódig.

Mentek ölelkezve, érezték egymás melegét és a mozgásuk ritmusát. Lilia beszállt és indult. Ernő nézte, ahogy távolodik. Otthon lefoglalt még egy szobát a szállodában a Balatonnál. Bement a hálószobájába. Minden úgy volt, ahogy ott hagyták.

Most már nem csinálom meg az ágyat, inkább lefekszem.

Belemélyesztette az arcát a párnába, amin Lilia feje volt. Ott volt a szaga. Fájt az élmény. Olvasni akart, de nem tudott koncentrálni. Lilia ragyogó csillagszemei voltak előtte. SMS-t írt: „A szagod, a fejed nyoma, a mosolyod itt maradt, szerelmem.” Lilia is lefekvéshez készült. Ernő ingét vitte magával az ágyba. Bea meglátta.

– Ez mi?

– Egy ing Ernőtől.

– Ebben alszol?

– Igen.

Gábor utána szólt:

– Egy éjszakára kölcsönadom a macimat, ha nem elég az ing!

Bea válaszolt az ajánlatára:

– Szerintem még sok is!

– Azt bízd rám, hogy mi a sok. Ez nem a várúr, csak a zászlója.

Lefeküdt, magához szorította az inget. Válaszolt Ernő SMS-ére: „Én is a szagoddal és az érintéseddel alszom, te egyetlen, te drága.”