Читать книгу A nyaklánc - Egervári Gertrúd Mária - Страница 4

A HALLGATÁS

A belváros egyik mellékutcájában, egy régi ház második emeletén volt a rendelője. A kapuban egy fémtáblán állt a neve:

Doktor Silbernágel Ernő

Pszichológus

Rendelés: Hétfő–Péntek, 10–18.

Tel: 0670 3450001

Egy emelettel lejjebb volt a lakása. A két lakás többször ahhoz vezetett, hogy az emberek rossz helyen, a lakásán csengettek és nem a rendelőben, így aztán nem jutottak be hozzá. Az időpontokat Lilia kezelte, átkapcsolta a telefonszámát a mobiljára. Felesleges lett volna, hogy valaki egész nap a rendelőben üljön, ő viszont az ülések alatt nem tudott telefonálni. Lilia – annak idején, miután elhagyta a férje, is hozzá járt, ekkor alakult ki a barátságuk. Lilia fiatal, nála hét évvel fiatalabb, csinos, talpraesett, és jó üzletasszony. Ott van a két gyereke, a butik a belvárosban, dolgozik, szervezi az életét, és mindenben segít neki.

Olykor elmennek vacsorázni és beszélgetnek. Ilyenkor Lilia nem kevésbé pszichológus, mint ő, csak vele tud a saját gondolatairól beszélni. Ő az egyetlen, aki hozzá tartozik az öcsén, Péteren kívül, aki Svédországban orvos, és már tizenhét éve ott él a családjával. A szüleik már nem élnek. Péterék minden évben ellátogatnak hozzá. Örül nekik, és arra az időre egy lakást bérel ki számukra. Talán lenne helyük nála is, ha venne még ágyakat, de nem bírja a rendetlenséget és nem várhatja el, hogy az ő pedáns rendjéhez alkalmazkodjanak.

Ezt ők is tudják, és azt is, hogy a külön lakás az igazi megoldás. Lizzával, a sógornőjével és a gyerekekkel angolul beszél. Péterrel magyarul. Általában két hét szabadságot engedélyez magának, még ez sem egyszerű a kezeltjei miatt. Minden nyáron egy hetet a Balaton mellett töltenek. A nyaralást ő fizeti, és szívesen teszi. Az idén még nem jelentkeztek.

Augusztusban Amerikába repül, egy ötnapos kongresszusra. Mi lenne, ha Lilia is eljönne vele egy hétre Chicagóba? De mit csinálna ott, amikor ő foglalt? Majd megkérdezi. A munkáján kívül mindig egyedül van, mint most is, ahogy itt a reggeli kávéját issza. Kávét otthon főz, és a péknél vesz reggelente szendvicset vagy süteményt, mert főzni nem tud és nem is akar. Esténként elmegy valahová enni. Pénze van bőven, még sok is, de nem akarja befektetni. Olykor elhívják egy expertizisre a pszichiátriára. Ott ülnek a kollegákkal, kiértékelik az eredményt és szakkifejezésekkel bombázzák egymást. Egyre nagyobb a kételye, hogy mi köze van ennek a valósághoz, az emberi lélekhez és az élethez. Az idén 49 éves lesz, már húsz éve dolgozik a szakmában, és egy úgynevezett „menő” pszichológus. Sokat tanult, sokat olvasott, évekig külföldön élt. Az angollal az egész világon lehet boldogulni. Pennsylvaniában még a hipnózist is megtanulta, de nem csinálja. Igaz, érdekes, ami az emberekből ebben az állapotban felmerül, de valahogy idegenkedik tőle, fura módon szégyelli magát; az az érzése, mintha valakit meglesne fürdés közben.

Már fél tíz van, lassan fel kell mennie a rendelőbe.

Felment, megnézte, hogy minden a helyén van-e, és hogy ki jön ma. Hatan voltak. A délelőtt nem veszélyes. Kettőkor jön Kisné, aztán megint egy órán át a törpeuszkárja történeteit hallgathatja. Na, Krákel István sem egyszerűbb az üzleti élete részleteivel, de érdekes. Túl sokat dolgozott és kiégett. Nem törődött a feleségével, ami oda vezetett, hogy a feleség egy másik férfi után nézett. Minden, amivel dolga van, a szokványos idő-betegsége a társadalomnak; ha meglenne az emberek szociális közege, rájuk már nem is lenne szükség. A magány az igazi betegség. Azért keresik fel a pszichológust, hogy beszélhessenek a félelmükről, a nehézségükről és a kiút nélküli zűrzavarról, ami bennük van. Egy szakemberben megbíznak, meg hát fizetik is. Ez fontos: ami pénzbe kerül, az ér is valamit!

Mit fizetnek meg? Miből is áll az ő segítsége? Abból, hogy hallgat. Nem csak beszélni hagyja az embereket, tényleg odahallgat. Ez az egyetlen lehetősége, ilyenkor tudja az igazi kérdéseket feltenni, és hozzászólni vagy tanácsot adni. Meg a bizalom. Egy ideig csak a bizalmukat építi fel addig, amíg megnyílnak. Aztán jön az összeomlás, főleg a nőknél, a sírás és a ragaszkodás. Ez a legnehezebb fázis. Nagyon ügyesen kell kormányoznia, hogy ne tűnjön szívtelennek, de ne szeressenek belé.

Voltak már kínos jelenetek. Sajnos nem is egyszer történt meg, hogy el kellett valakit tanácsolni és egy női kolléga címét megadni, bár a női munkatársai mesélik, hogy hasonló akadályokkal küzdenek ők is, de a férfiakkal. Két kolleginája van, akiknek nem szükséges a magyarázkodás, csak felhívja őket és figyelmezteti az eshetőségre, hogy valaki kezeltjei közül jelentkezni fog.

Lilia ebben is más, nem szeretett belé. Fegyelmezett, tárgyilagos, egy igazi barát. Nem tudják az emberek, hogy milyen fárasztó az odafigyelő hallgatás. Így az is érthető, hogy munka után senkit sem akar látni. És mi a következménye? Megint hallgat. Hangversenyekre jár, ott is hallgat. Ez a hallgatás azért más, a zene ad, feltölti. Alapjában véve a hallgatásért érdemelné meg a doktorit, nem azért az úgynevezett tudásért, amivel tömi a fejét. A hallgatás. Mi a hallgatás egyáltalán? Meghallja, amit az emberek mondanak, és a gondolataikat velük gondolja. Ez az összes? Nem; ahogy velük gondolkodik, átéli, talán látja is, amit mondanak, olykor egész képsorozatok peregnek le előtte. Kevés ember tud tényleg a másikra odahallgatni. Általában már a hallgatás folyamán hozzáfűzi saját gondolatát, sőt az elbírálását is. Főleg ők! Ez a dolguk, ő azonban nem egészen így működik. Akkor hogyan? Először csak hallgat. Ez olyan, mintha egy ajtót nyitna ki, és valakit, valamit beengedne a lakásába. A másik elkezd rendetlenséget csinálni és ő idővel összerámol, mert tudja, hogy minek hol a helye. Ez a feladata. A hallgatás, mint feladat, mint műfaj! Most kezdődik a munka, de előtte megbeszéli Lilianal az estét.

Délután Kisné ül előtte a kényelmes, hátra dönthető fotelban. A lábait felrakja, látszik a cipője talpa. (Érdekesek ezek a cipők, sokat elmondanak róluk.) Az embereknek eszükbe sem jut, hogy mit lát ő, amikor rájuk néz. Ők az arcát látják, ahogy félig az íróasztala mögött, feléjük fordulva ül. Kisné erre az alkalomra mindig a szép fekete cipőjét veszi fel. Különben is nagyon csinosan felöltözik. A ruhái olcsó minőségűek, de nem szabad mindenkit Lilianal összehasonlítania.

Kisné beszél:

– Tudja, doktor úr, ha nem lenne Zsuzsu, olykor egész nap nem lenne kihez szólnom. Olyan okos, úgy odafigyel. Mindent megért, ha az mondom neki, hogy a szép kutya táncol, azonnal feláll a hátsó lábaira és forog. Aztán persze várja a jutalmat. – Jutifalit akarsz? – kérdezem tőle és eldugom a hátam mögé a dobozt, amiben a keksz van. Erre odaugrik és megcsaholja. A múltkor azt mondta az állatorvos, hogy ne etessem állandóan, főleg ne édessel. Istenem, de ha úgy szereti a süteményt! Azért járok magához, mert már senkivel sem tudok Zsuzsuról beszélni. Az unokahúgom felhív olykor, vagy elmegyünk valahová egy kávéra. Persze Zsuzsut is viszem magammal. Nem engedik ám mindenhová be! Szóval Jutka, mármint az unokahúgom, kedves vele, de idővel mindig azt mondja: „Nem beszélnél végre valami másról, mint a kutyádról? Itt van és látom.” A múltkor képes volt megjegyezni, hogy a Zsuzsu név nem passzol egy fiú kutyához! Bobi jobb lenne.

– Asszonyom, nem gondolt még arra, hogy más kutyabarátok társaságát keresse? Biztos vannak klubok vagy tenyésztők, akikkel együtt kirándulhatna és beszélgetnének a kutyáikról.

– De, viszont a sétáltató csoportban sok fajta kutya van. Zsuzsu nagyon bátor, és megtámadja a nagyobb kutyákat is. Egy németjuhász megharapta a lábát. Borzasztó volt, tíz napig alig aludtam, éjszakánként is a kötését cseréltem, borogattam, és annyit sírtam!

– És az uszkártenyésztők?

– Az jobb volt. Rábeszéltek, hogy fedezzen egy szukát. Amíg az megtörtént! Utána össze voltak egy ideig, hogy is mondjam, hátul ragadva. Szegény Zsuzsum ment volna el, de nem tudott, nyüszített, én húztam, a másik kutya gazdája meg rám förmedt, hogy hagyjam őket békén. Ott majdnem szívinfarktust kaptam az izgalomtól. Aztán én is kaptam egyet a kölykökből, nálam volt és nagyon megszerettem, de Zsuzsu depressziós lett, így el kellett adnom. Nem, a tenyésztőkkel sincs már semmi kapcsolatom.

– Még soha nem gondolt rá, hogy társat keressen magának, mármint egy embert? Biztosan van korban önhöz illő kutyatulajdonos.

– Nem tudom, hogy bírná Zsuzsu egy másik kutya társaságát? Meg, tudja, doktor úr, amióta az embereket ismerem, szeretem az állatokat.

– Úgy gondolja, hogy többre tartja őket, mint az embereket?

– Sokkal!

– Asszonyom, ön egy ember.

– Nem bánnám, ha kutya lennék egy jó gazdival! – nevetett az asszony.

– Nem szokott olvasni vagy tévét nézni?

– A Nők Lapját, jó receptek vannak benne, kivágom és elteszem őket. A tévéműsorban sok a krimi meg az ilyesmi, nem szeretem. Természetfilmeket nézek, meg állatokról. A múltkor a mormotákról volt szó, hogy azok milyen cukik!

– Sajnos letelt az óra, tehát jövő csütörtökön ugyanebben az időben?

– Jövök, doktor úr, nagyon jól elbeszélgettünk.

Az ajtóhoz kísérte és elbúcsúzott. Visszament az irodájába, ott volt egy kisméretű hűtője, kivett belőle egy üveg narancslét, és ivott egy jó nagy pohárral. Leült a székére és megnézte, hogy ki jön most.

Az a szerencsétlen fiatal lány, Molnár Kornélia az édesanyjával. Az anyja nem kevésbé szerencsétlen a depressziós lányával. Most majd nem neki kell hallgatnia, harapófogóval kell a válaszokat a lányból kihúzni. Az anyával is beszél mindig egy negyedórát a fejleményekről. Ilyenkor az anya majd’ belepusztul a visszatartott sírásba – nem sírhat, mert ha Kornélia észreveszi, hogy sírt, nem tudja már elhozni hozzá, így is legalább egy fél napjába kerül, amíg rábeszéli. Kornélia szerelmi bánatában tablettákkal akart öngyilkos lenni. Szerencséje volt, hogy az anyja észrevette és hívta a mentőket.

Húsz perc múlva jönnek. Ma este nagyon szüksége van Liliára.