Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 45

Szégyellős halkan – csitt! – egy-két rügyecske

Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek

Reszketve, ámulva még rejtegették

Szerelmüket a naphoz. A folyam

Ezernyi, gyöngyöző habhahotával

Kacagni kezdte őket, egyre jobban,

Friss jégcsillámit törte darabokra

És ingerelte a nagy kőhidat,

Ejh! – — – —

Mint egyébkor, márciusba’ épen

Bomlott erőik áradása volt,

És mint levél nő, balgán, észrevétlen

Két ifjú lélek egymáshoz hajolt.

Titokban éjek álmát pazarolva,

Nappal se mertek még szembe-szembe nézni,

… Mire az első csók megérett volna,

Szétfujta bölcsen pár jólelkű néni.

És jöttek idők és törtettek az évek,

Vad rohanással gázolva, tapodva

Száz ifjú törekvést, dacosat, erőst.

Forralva öngyilkos, aszkéta lázat,

Mely, hogy feledjen, – őrület! – ezer

Idegen célt és idegen ügyet

Melengetett szívén; szolgált, vivott

És kőbe ütközött, hogy vére folyjon.

Ejh! – — – —

Év azóta sok zuhant a másra,

Mint fejszeütés a másik ütésre.

Fagy nélkül is lehullanék virága

A fának, bárha szélvihar se érje.

Távol, külön. A hír, felőlük szálló

Hozá, hogy csendben társat is találtak,

Pár koldusálom ép valóra váló,

S egy alkonyatban újra szemben álltak.

Ó, azt a percet, rémülten iramlót,

Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve

Is marasztani nem lehet az álmot,

Hogy egyszer szégyellős-halkan, kipattant

Két rügy, s az áradó hab hahotázott.

És visszahívni mind a bennfeledt,

Halvaszületett, megszakadt sóhajtást,

S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen!

Ejh! – — – —

Már tudom. Vasúton voltak épen,

Tört, kúsza zajban, csüggedt unalomba,

Az egyik járt késő siker jegyében,

A másikat hajszolta gyermek gondja,

És az a perc? – Igen! Csak addig tartott,

Amíg tagolva zökken a kerék,

Meg se halványított két fáradt arcot,

Aztán – a vonat száguldott odébb.