Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 57

Útszélen ül Mára a redves kövön,

A kebele apró, a dereka nádszál.

– Haj, sátrat szedett és elment messze az öröm,

A csók, meg a dal. A büszke vadásznál

Tévelyg valahol. Őt követi.

Néz, – fehér kígyók futkosnak barna szemén,

Varázsvonalat ír az ujja hegyével.

“Jöjj sátán úr, segíts, mert elveszek én,

Boszorkányige a nyomába nem ér el,

Itt legyen, akarom, – szeressen engem!”

Kilobban a földből rőten, feketén

S szól: “Add nekem a négy testvéred!

Az öcséd, a hugod, a bátyáid enyém!”

S húrt készít, vékonyabb húrt, vastagot, – négyet,

Zengő húrt, kígyós fehéret.

“Most az apád kell!” Azt is odaadja.

És szekrényt formál, karcsút, mint a virág,

Rálehel szomorún és int bólogatva:

“Így jó! De most még add az anyád!”

És odaadja a lány.

S lett – lószőr a vonóra a hosszú hajából

– És vonja, csapongva, szilaj, szaporán.

Majd beletép, – s visszaadja nyögve a távol

És kacag és zokog szavára a lány,

Ahogy ő akarja.

Jött gondtalan újra az ifjú vadász,

És hegedül Mára a redves kövön.

Haj! – Fehér kígyók serege futva cikáz.

Rásímul a bűbáj. Vad, gyilkos öröm,

Ujjongó, tépő pokoli nagy bánat.

Ott maradt fogva. Szerette nagyon.

Vérig csókolta. Átkozva könyörgött,

Ha futott, – visszasírta a nótás vadon. —

De egyszer eljött szomorún az ördög,

Mert övé a kettő. És elvitte őket.

A csodaszerszám meg ott maradt, – hallga!

Vén, kósza cigány jött, az vitte magával,

Azóta kacag meg zokog, aki hallja,

– Ha viszi falukon, városon átal

Ahogy ő akarja.