Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 53

Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,

Édes, pihegő, bimbószínű lény.

Vér lüktet benne! Eleven valóság!

S nézem kétkedve, tanakodva én.

Vánkospihéit elzilálni félek,

Már szétterült az álmaim felett,

Már átölelem féltve, mikor ébred,

Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!

– A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.

Jött valakim, aki nem volt idáig,

– Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,

(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)

Csak nemrég is, be messzi járt a lelkem!

Hát vége volna a titáni hévnek?

Nagy száguldásnak viharparipán?

Közelebb jöttek-é a messzeségek?

Nem! – Csakhogy itt… engem keres az Élet,

– Az csak a párna fodra, Csacsikám!

Már halkan úszik a soktornyú város,

A légemelte, rezgő, csalfa kép

Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos

A vágy, – szétfoszló, lenge párakép.

Viharzó tapsok zaja szerteszéled,

Homályba hullnak kísértő szemek,

Kilobban a tűz, elhallgat az ének,

Itthon maradtam – mindörökre véled.

Egy álom int még… Ne sírj! Nem megyek.

No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád.

Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!

Se lát, se hall egyébrül az anyád,

– Tejszagú, édes kis testeden át,

Csak azon át szabad az út már nékem.

Halkan hívó szók még kísértenek,

De a kiáltásnak ereje nincsen.

Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek!

Csitt… aluszik! És akkor jól van minden.