Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 62

A zordon, sziklai várban, a Sória-Mória hegyén,

Száz rózsa kinyik ma csudásan; rózsábul az út, a sövény.

És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon,

Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.

Mert rózsa nyílott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban,

A szeme fényes, – tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van,

Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int,

Teremjen, sürögjön a kedve szerint.

Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó,

És szólt szigorúan: “Ejh, mit az álom!

Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó,

Oly rendes, józan e munka, leányom!”

Haj!… Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok,

Szép, illatos álmait van-é, ki megója,

S ha fagy merevíti a lenge világot,

Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.

És vége az üdvnek, és vége a dalnak,

Hullnak a földre, a sárba a rózsák:

Fakul, kihamvad a mosolya annak,

Kit megsebzett a valóság.

Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba’,

Denevér surran, a multbul egy árnyék…

Ám hős lovagifját még valaki várja:

Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.

Peregve az évek sorba letelnek,

És egyre sürűbb lesz a tüskebozót.

Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket!

Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.

És jő a királyfi végtére, sokára.

Hős, ki egy sárkányt maga lebírna,

S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba,

S hull egyre, halkan a halott leányra

A rózsa, a rózsa szirma.