Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 56

Köszöntelek, te mennykőhullató

Sötét Kronides! Emlékszel-e rám még?

Akit legyőztél, – én vagyok az.

Kinek bolond, nagy titánszíve

Egykor fájni tudott. Szeme könnyes volt,

Mert nem nézhette ama férgeket,

Az “ember”-nek csúfoltakat, kiket sáragyagból

Én-képmásodra alkotál,

S kik méltók hozzád, bizony,

Mert úgy kéjelegnek az egymás kínjában,

Mint az övékben te, fejedelem.

… Egykor fájt nekem sebük.

Szántam undok fekélyeiket és

Gyógyszert mutattam hegyi dudvák levében.

Láttam, hogy a sötétbe’ rajzanak,

Tolonganak bután, – iszonyú volt.

El kellett lopnom fényedet nekik,

Király, mert – vakon éltek.

Majd néztem a kezükformálta ércet,

S az agyagot; mily balga, tehetetlen

Értelmet kereső és reszketeg volt!…

Én sírtam kínjukon és mesterük levék.

– Óh, rosszul tettem!

Hogy leigázhattalak volna,

Bitorló Isten, tégedet, velük,

Ha mellettem maradnak!

De ők méltók hozzád, Zeüsz, bizonnyal…

Mormogó mennyköveid egy neszére,

Villámod hitvány pislogására

Összeremegtek gyáván: elfutottak

Vagy elédbeborultak, vádolva  e n g e m

A nyomorultak!… A te néped ők, —

De én élek még, Zeüsz!

Ismerlek jól: ki vagy!?

Nem vagyok én asszony,

Kit aranyesőben, hattyúmezben elámíts,

Vagy felhőrongyaidba rejtett arccal

Vigy kisértetbe!

Sem papod nem vagyok én,

Hogy busa fádhoz, a rezgőlevelűhöz

Zarándokoljak és hajlongva földig,

Könyörögjek néked, hogy engesztelődj!

– Én egyedül vagyok!

Ültem asztalodnál, ittam borodból,

Láttam meztelen asszonyaid,

S ama szép ifjakat, kik lakomáidra járnak;

Szétvontam titkos függönyeid redőit…

Engem nem ámítsz!

– Legyen bár szózatos az ige szádban,

S homlokodon oly tisztesek a redők,

Mint agg törvénytevőén, aki hószín

Köntösben a játszóhelyekre megy

S az ifjakat megfeddi: el nem ámítsz!

– Felém vitte el útja

S láttam a sápadt Inakhos-leányt,

Az őrültet, aki nászod elől futott,

Rémektől űzve, – rablott szeretőd…

– Úgy, úgy, csak sújts le rám!

Csak rázzad a pallost dühös-haragodban,

Nem ijedek meg!

Láttam, villámaid hogyan születnek

Ama nagy forradalmak ősméhéből,

Miknek te korcs-szülötte vagy.

Fattyú-király! Eljön még az időd,

Egyszer nagyobbat lendül majd karod,

Mintsem akarnád: kisiklik kezedből

A jogar – és te odahullasz,

Ahonnan jöttél, Zeüsz!

Tudsz-e majd akkor úgy, ahogy én?

– Itt feküszöm!

Fedetlen arcomra gyilkos sugarak esnek,

Az agyam átfúrják, égetik, emésztik a velőt,

Karom ha vonaglik, zörren a lánc,

S míg véres ínnyel a sziklát harapom,

Éhség gyötör és el nem oltható

Szomjúság kínoz… Megnőnek a percek,

És én várom a nagy keselyűt,

Mely mindennap eljön hozzám, – soh’se késik —

Hogy csattogó, iszonyú karmaival

Egy napra megint foszlányokra tépje

A szívem. Látom őt jönni

És kacagok, – óh hogy kacagok,

Ha látnád, – Zeüsz!