Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 47

Az anyja rendben tartott sok léhűtő cselédet,

Kastélyasszonynak hívták. Minden kulcs nála volt.

Az apja – (úgy mesélték) – a gróf. Sok furcsa gépet

Babrált a vén toronyban és könyveket magolt.

Míg ifjan forrt a vére, szegény, közrendű házból

Úgy hozta el a gróf az asszonyt hajdanán,

Majd – megtűrte cselédül. Ám valamerre távol

Klastromba nőtt és tegnap került elő a lány. —

Úgy mondja, aki látta:

Olyan, akár a képen az öreg méltósága…

Mint egy fehér apáca, csendes volt, halovány,

És szomorún lézengett, amíg nap-napra telt.

Ám egyszer – tudj’ az ég! – e szótalan leány

S apja, a furcsa vén legény, egymásra-lelt.

És fenn a vén toronyban együtt tanultak este,

Vagy nézte karcsú, szép kezét a zongorán…

Azt mondta: “kis leányom!” – Az anyja sírva leste

És távol rokonok szörnyűködtek: “No lám!

Megérjük még talán,

Grófnő lesz, örökös lesz az a fattyuleány.”

A gróf kapott azontúl sok, hosszú levelet

És hivatta az asszonyt. Ideges volt kicsit.

Így szólt: “A lány… a  l á n y o m  szerencsés nem lehet,

Ha ösmerik az anyját. Ön nem maradhat itt.

Kap évdíjat… Holnap majd gyűlésez a család…

Velük én szembeszállok… A gyermek az enyém!

Ejh! Gyűlölöm a sírást!… Most hordja el magát!”

És indulna az asszony… Oly roskadozva mén,

A küszöbön megáll, visszatekint szegény,

Mintha valamit várna…

És akkor szomorún, némán megindul utána

És elmegy véle a lánya.