Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 50

A lelked messze, idegenbe való,

Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek.

Tettetve kies, mint szigetbeli tó,

S a nagy, riadalmas, dús óceánnal

Titokszerűn eggyéfolynak a mélyek.

Ha ott árboctörten elmerül egy hajó,

Fölzeng itt halk buborékja szinének,

Tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan

A hajót, a halált, a vihart, a tengert…

Ez a lelked.

Fürge, szomorú, apró mosolyod

Halvány redője aranyszőtt selyemnek.

Selymek… zizegők, rajzosak, nyugtalanok!

Ideges ábrák kúsza gyűrüin át

Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. —

Sok tipegő, finom ösztöngondolatod

Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, —

És mint a tarka, lágy, bőráncú selymet,

Puhán, hízelgőn alakomra dobod

A mosolyod.

A te szerelmed gyümölcsfa-virág,

Némán hajolva simítja az arcom.

Hűs illathálóban pihen a vágy,

Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,

Mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. —

S én feledem, hogy itt ős láva-láng

Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon.

“Amen!” – szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák.

Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt

A te szerelmed.