Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 25

Hogy ott jártam az ismerős vidéken,

Csüggedt, szomorú ember fogadott.

És mondta halkan, sóhajos beszédben:

– Édes vigasztalásom elhagyott,

Kis Rózsi elment, kis Rózsi halott…

Árnyék borult szavától a szívemre,

S árnyék húzódik át völgyen, hegyen.

Nemrég e tájék – ért kalászok rendje,

Ösvény, csalit – mind kedves volt nekem.

Tán most is – azt a napfényt keresem?

Mi történt? Egy édes gyerekkacajjal

Van csak kevesebb madárdal a földön,

Mindössze: üresen talál a hajnal

Egy kicsi nyoszolyát, – ezen tűnődöm,

Csüggedt, szomorú szívvel tépelődöm.

Egy nyoszolyát, amelyen annyi estve

Hallgattam a lélekzeted neszét,

Bársonypilláid rebbenésit lesve,

Kék vízi-lányrul mondtam a mesét,

– Aranyhaját, hogy oldja, bontja szét…

Mindössze csak egy mese maradt félbe,

S visszakerült, – onnan küldték az égbül,

Elolvasatlan, rózsaszín levélke,

Sorsod. – Csak elaludtál mese nélkül.

Anyácska hívott! Ki veheti vétkül?

De itt azóta lomha, szürke árnyék

Feküszik végig völgyen és hegyen.

Mit is keresnék még itt? – Mire várnék?

Csak el, tovább! Oly nehéz a szívem!

S az árnyékot hiába kergetem.