Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 35

Novemberestén, párás, szürke légben

Végigsuhant fehéren, hófehéren

Zsibongó utcán, téren.

Hol kába fényt szór minden kirakat,

A sivár, gőgös ívlámpák alatt

Sietve elhaladt.

Míg karcsú árnya a házak falán

Úgy fut utána – üldözi talán:

A gondüzött, a szomorú leány.

S egyszerre – megáll a sarkon.

Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,

A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,

Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!

– — Elnézve sürgő emberek felett

A férfi. Szeme, az utcára téved, —

Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.

Egyhangú közöny az arcon.

Egy pillanat. Csak amíg átsuhan

Egy szíven a ború.

Míg széttekint – magába, társtalan

Egy lány, ki szomorú.

Egy pillanat, míg az emlékezés

Zokogva tör elő.

Egy pillanat csak. És szemükbe ég

Sóvár, tüzes, dacos gyönyörüség,

A mindent feledő.

Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja

Remegő kézzel sötét köpenyét,

Megcsukló vállal, tétovázón, félve

Vagy visszahívó, édes szót remélve

Megindul, a ködbe, odébb.