Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 27

Hallga csak! Mese szól. Ganges-parti nádban

Ősbozót regélte, fehér éjszakában

Ingó holdsugárnak.

Parti szél hallgatta, röptiben elkapta,

Ingatta-lengette, valahol elhagyta,

Mikor belefáradt.

– Sugaras hajnalán az öreg világnak,

Mikor ifjú földén még istenek jártak

És virult az Éden,

Bűbájos csoda állt, szent paradicsomfa,

Ágas-bogas, ékes gyümölcsbe borulva

Az öröm kertjében.

Szólt Bráhma: E fában kedvem telik nékem,

Áldással megáldom, malaszttal tetézem,

Oly igaz, mint élek.

Lelket csókolok rá. Leszen a termése

Élő csodagyümölcs, osztályosa, része

Szívem melegének.

És lőn, amint mondá. De hogy tovaszállott,

Ott terem a másik, az ősgonosz Átok,

A sötétség atyja.

Éles tőrt von elé, s csak úgy tréfaképen

A sok érző lelket elmetszi középen

S otthagyja kacagva.

Hogy a hajnali szél a lombot megrázta,

Félgyümölcs, feleszív széthullt a világba, —

Viharos pusztákba.

Hangos lett az Éden fájdalmak jajától,

Félszív a felétől messze került, távol

S lett elhagyott, árva.

Azóta mindmáig nem szűnt el az átok,

A vihar még egyre járja a világot —

És bár ázva-fázva, —

Csupa gyászos lélek temetné a gyászát,

Csupa társtalan szív keresi a társát,

Sohasem találja.

Olykor némelyikünk ujjongva fölérez:

Véletlenül illik néha fél a félhez,

Találomra épen,

De valami mindig hiányzik belőle,

Fölébredünk tőle. A mi álmunk dőre,

Messze van az Éden!