Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 36

Habos párnákon vívódik egy asszony

Szemére halkan, reszketőn suhan

A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél

Virraszt a férfi sápadt komoran.

Már alighogy zihál,

A szívverése halkabb lesz, eláll.

A végső percben megmozdul az ajka,

Vonagló szókban, töredezve, rajta

Egy élet kínja, vádja ott remeg:

“Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!

Valaki egyszer szívem összetörte,

Elhagyva, árván jártam a világon.

Te akkor boldogságot kértél tőlem,

Én hittem, hogy a békét megtalálom…”

De ezt a hangot fül nem hallja már,

Hullámot nem ver, visszhangja se kél,

A szók értelme elhal születetlen…

S hűlő kezére ráborul a férj.