Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 41

Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,

Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.

Leszállott a dér is. Mindig betegebben,

Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.

Vándortársaimtól messze elmaradva;

Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…

Vágytak reám, mint a menekülő vadra,

Hogy is találkoztam akkor én veled?…

Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,

Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.

Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,

A lehelletedre ébredtem fel én.

Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,

Melengettél forró szíveden, – tudod?

Házatok békéje a szívembe áradt;

“Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.

Ó, de azóta már vége van a télnek,

Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.

És a lombok újra suttognak, beszélnek,

Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.

Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,

Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…

Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér’ ne légy!

Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…