Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 34

Van egy leány, – csak a mesébe él, —

Mondják, – nem is különb a többinél.

Elszállt fölötte édes, röpke mult,

Siratni vágyott, – kacagni tanult…

Ám akik szánakozni jobb szeretnek,

Sehogysem tetszik a jó embereknek,

Fürkészik arcát reggel, – látni vágynak

Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,

S a vigalomba ha elfárad estve,

Föléhajolnak az álmára lesve,

Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:

,,– Hajh, a régit, – most is szereti még!”

S van egy ember. Mesevilágba jár,

Nagy álmodó, de jobb százannyinál,

Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,

Kézenfogja és nem nyul a szivéhez,

Elmúlt szerelmet sohsem emleget,

Kimélve, félve kerül egy nevet,

– Nagynéha kérdi meg: – “Nyugodt egészen?

Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, —

Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,

A beteges, az ideges varázsa, —

Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!”

– Súgja a lány: – “A régit szeretem!”