Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 30

Két harcsaszájú, picike jószág,

Butácska, édes gyerektopán,

Tétova, együgyű, – tündéri nesszel

Most tipeg átal egy ócska szobán.

Ébred a szívem játékos kedve,

Elborít hófehér virágeső. —

Amikor látom, a kacagásom

Hangosan, édesen csapkod elő.

Sok régi holmin, szürke iráson

Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,

S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:

– Tip-top! Megindult. Petike jár!

Még fogja erősen az asztallábat,

És nyitva az ajka és úgy kipirul!

Hős emberi lázzal, tüzes akarással

E rózsarügyecske megállni tanul.

Most-most! Elhagyja és indul előre…

Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!

Tip-top! S aprózva, közbe megállva

Koppan vitézül a törpe cipő.

Már ideér. Most nyújtja a karját.

– “Csak lassan, okosan. Peti fiam!”

Megered szaporán, – elesni nem ér rá,

Előre hajlik – s az ölembe van.

Tetszik a játék. Kezdeti újra.

A karszék mellé kerülök én,

Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,

S fölbillen szegényke az elején.

Remeg a szája, sírni szeretne,

Szétnéz: sajnálja-é valaki?

Gondolkozik… majd felkél szepegve,

S új erővel fog újra neki.

Rózsaszin ujját előre tartva,

“Tip-top” – így indul óvatosan,

Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:

– “Csak las-san! Okos-san! Peti fi-am!”

S elnézem hosszan, homályos szemmel,

Borús káprázat száll le reám.

… Tűnnek az évek… Megöregedtem…

Egyedül lakom ócska szobán.

S ím néha erős lépés zaja hallik.

Jön egy daliás, ifjú legény.

“Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?”

Tip-top! Öregesen járom körül én.

S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését

Sorra beszéli, kacagva, vigan, —

Reszketve, ijedten suttogom én el:

“Csak lassan,

Csak lassan, okosan, Peti fiam!”