Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 39

Zsupra aggnő! Szökj fel, kabla!

Hazajött férjed, tombj Kató,

Az te szép palástodban

Gombos saruidban

Haja, haja, virágom!

Virágének, XIV. század.

Kicsi fülemilém, asszonyfeleségem,

A te csillagszemed ki ne sírjad értem!

Jövök már, jövök már prédanyereséggel,

Vitéz úrfiakkal, győztes hadi néppel.

Faltörő pattantyúk, nagyszakállas álgyuk,

Kárvallott seregnek az lett nyavalyájuk.

Kemény próbatétem, virtus-ékességem

Érted volt, neked lett, kincsem, feleségem.

Záporeső esik zavaros a Hernád,

H a r m a d n a p r a  úgyis odajutok hozzád.

Záporeső után eszterhaj megcsordul,

Táboroz a sereg, nem fogy ki a torbul.

Soknak ijafija eljött elejébe,

Rossz híredet költi. Igazat beszél-e?

Leesett a patkó pej lovam lábárul,

Az én árva szívem fél az árulástul.

Kár volt futószélnek nyomába eredni,

Csácsogó banyákkal szóba ereszkedni.

Nem hiszem, nem hiszem!  K é t  n a p  a váltsága,

Kedves galambomnak vélem mulatása.

Fekete városba’ fehér torony látszik,

Hímes álomlátás a szívemmel játszik.

Szép, deli rózsafám, kinyílott virágom,

Nincs nálad gyönyörűbb az egész világon.

Az égi madarak csak neked szolgálnak,

Zengő méh-bogarak teutánad szállnak,

… Rózsafa levele, szakadj rám, boríts el,

Csak, édes galambom, te ne szomoríts el.

Ládd, rokolyát hoztam, skófiummal ékest,

Gyenge lábocskádra táncos cipellőket,

Török asszony fátylát, habosat, fehéret,

Hajnalszínű kendőt, gyöngyöt, míves éket.

Csak te szeress engem, csak te mosolyogj rám,

Senki le ne törjön, harmatos violám.

Porzik az út, – száraz – nincs az égen felleg,

Pedzi már az utat a ló, – még  m a  megölellek.