Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 38

A fiú anyja elhalt még a nyáron, —

Hat éves volt. A lány alig mult három,

Örökbe tartott kicsi koldusok,

A hajuk borzas, szemük mosolyog

Talán, – mert senki sem vigyázott rájuk

– Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, —

Valahogy összeszoktak rosszba, jóba,

Foltos ujjasba, tépett viganóba,

Nem ártott nékik hideg, se meleg,

Együtt kószált mindig a két gyerek.

Egyszer, – hogy tavaszodott nálunk épen,

Kék volt az ég, – a fű kiserkedt szépen,

Hogy kézenfogva ballagtak előre

A várhegy oldalán, a temetőbe,

Honnét alig tisztult le még a hó, —

Csak úgy betévedt Andris meg Kató.

A meredeknél, – túl a kőkereszten

A kisleány ijedve visszaretten,

És meglapulnak egy sirdomb tövébe, —

Ott fenn, – az útnál, – talpig feketébe

Egy asszony ül útszéli kis padon,

Az arca sápadt. Annyi fájdalom

Van a szemébe. – Igy van festve épen

Az Isten anyja a templomi képen, —

Tudja Andris. Ő iskolába is járt,

S míg kézenfogja a szepegő kislányt,

Biztatja: Ej no! Én vagyok veled!

Ha félsz Kató, – magam odamegyek.

S a szép úrasszony oly szelíden nézett, —

Dehogy bántotta a két kis cselédet, —

Feléjük nyujtá kis, fehér kezét,

Megsimogatta a Kató fejét,

S Andristól megkérdezte csendesen

– “Ki fia vagy te – édes gyermekem?”

Hozzásimult a lány, – a fiú bátran

Felelgetett, – s barátok lettek hárman.

Súgta Andris: “Az érnél – túl a réten

Színes kavics van, – jöjjön néni vélem!

Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!”

S Katóka szórt ölébe ibolyát. —

Eljöttek másnap, – s nem kószáltak el,

Csendben maradtak a szép nénivel.

Harmadnap esdekelt Andris gyerek:

– “Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,

Mért jött ide, – a mi falunkba épen?

Honnan való? Tündérek erdejében

Gyémánt csudavárban lakott talán?

Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám.”

S felelt mosolygva: “Ahol én lakom,

Sűrű a köd, – hideg van ott nagyon,

Azért nem tudnék meggyógyulni ott;

Idejöttem – keresni a napot.

Itt fényesebb, – de nem elég – sohse…”

Kiált Andris: “Van arrul egy mese

A zöld király legkisebbik fiárul,

kétfejű sárkánnyal viaskodásrul,

Ki ezüst felhővárba fenn lakott, —

De elrabolta tőle a napot

Az a vitéz. – Biz én is elrabolnám!

Ha elmegyek – Kató —, te várakozz rám.

A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, —

Nem baj, – hogy az ember nem ép királyfi?” —

Aznap este – szegényes szalmaágyán,

Hogy lepihent, – az a hétfejű sárkány

Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, —

Éjfél is volt már, hogy elaludt végül.

Egyszer csak, – ablakán a kis kamrának

Hall koppanást – egyet —, majd kettőt, hármat, —

Kinéz. – Nagy fényesség tűn a szemébe,

Kinyitja gyorsan, – hát csak jön elébe

Toporzékolva, tűzesőt okádva

Minden meséknek táltos-paripája.

– “Ülj fel, – kis gazdám! – Széna, zab se kell,

Ne fordulj hátra, – csak énrám figyelj! – —”

S hegyen, völgyön repül a csodamén,

Azután meg a felhők tetején

Egyik csillagrul másikra szökell, —

A teleholdat gyorsan érik el,

Aztán a Göncöl szekeréhe’ jut,

Patái alatt porzik a tejút.

Körültök egyre növekszik a fény,

S míg egyet dörzsöl káprázó szemén

Andris vitéz, – már ott, előtte áll

A kacsalábon forgó csodavár,

És szól a táltos: “Most gazdám, elébb

Kérd el a Nyilas csillag fegyverét”.

Andris hallotta már az iskolába,

– A tudomány is elkel itt, hiába, —

Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon

A Nyilas csillag mi tájban vagyon,

Meg is találta, – ráköszöntött szépen:

“Minden jót, bátya, – az Isten nevében!”

Rámordul az őrcsillag: “Terrringettét!

Hogy bátyádnak mondtál, – ezer szerencséd,

Ki máskép szól, mindenkit lelövök,

Hát a fegyverem kell neked, kölyök?

No, már a lelked rajta, – én nem bánom,

Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom:

Volt azok közt vitéz akárhány, —

Téged is fölfal a hétfejű sárkány.”

Jön a fiú, fegyverrel a kezébe,

Szól a táltos: “Gazdám, semmit se félj te!

Csak ha a sárkány szembe jön veled

Kiáltsd: ‘Irgalom, jóság, szeretet!’ —

Aztán lőjj rá a nyillal!”

Úgy esett,

A sárkány bömbölt, futta a tűzet,

Nagy dérrel-durral úgy indult neki, —

Ám a varázsszót ez sem feledi, —

Rálő, – s a szörnynek felszökken a vére,

Fel a várkastély tornya tetejére,

A kacsaláb megáll nagy hirtelen,

A hármaskapú meg nyitva terem.

Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, —

Körülte van tündérország csodája.

A szóló szőlő szólítgatja szépen,

Mosolygó alma mosolyog kezében,

Csengő barack is csendül csodaképen,

Mintha angyalpár ministrálna épen, —

S középütt, – színes vizű szökőkútnál

Talpig fehérben, mosolyogva ott áll

Aranyhajú pici tündérleány,

S szól hamiskodva: “Félsz tőlem talán?

Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?

Velem játszani mindig fogsz-e hát?”

A fiú nézi és szól csendesen:

– “De már, kisasszony, – én megkövetem,

Ahol én járok, – velem nem jöhet,

Hogy enné meg a száraz kenyeret,

Mit rektor-nén’ sütés előtt ha ád,

Azzal szoktam kínálni kis Katát.

Üvegliliom-köntöse meg épen

Széjjelszakadna a virágszedésben.

Játsszék csak a magaformájú társsal,

Én beérem az árva kis Katával.”

E szókra a lány eltűnt, – semmivé lett

A kert, – s az egész boszorkány-igézet.

S a fiú bátran, büszkén, délcegen

Tizenegy szobán keresztülmegyen

S a tizenkettedikbe is belép.

Ott ül a király. Ékes, csodaszép

Palástja, trónja: – mind csupa arany

Csillog, szikrázik káprázatosan,

S a koronáján, – fehér ragyogásban

Izzik, tüzel a  n a p t á n y é r  csodásan.

Az Andris száján elhal a beszéd,

És betakarja mind a két szemét.

S szól a király: “Akárki a neved,

Olyat míveltél, mit senkise tett,

Odadom önkényt, ha – ép akarod —

A tarisznyádban vidd el a napot;

Vitézi munka, – bére a tied,

Isten neki! Odadom, elvihet’d,

Ha kedved tartja. Egy a bökkenő,

Kinek szántad, – a szelid arcú nő

Nincs már a földön. Ott meg nem leled,

Talált azóta sokkal jobb helyet;

Odament, ahol milljó nap ragyog,

Hozzá, képest kolduskirály vagyok.

T é g e d  valamikor majd elvezet

Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. —

A rendet most ne bolygatnók, öcsém!

Maradjon a nap a régi helyén,

Hajolj a szóra, az Isten megáld,

S a kedvedért megáldja kis Katát.

Jó tettedért jót várhatsz, – higyj nekem!”

S felelte Andris: “Amen! Úgy legyen!”

Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,

Sűrű fehér köd arcát elfödé,

S amikor nagysokára észhe’ tért,

Ámulva dörzsölte meg a szemét.

Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.

Virradt már, s a fehér hajnali fény

Széles csíkban a tűzhelyre esett.

Az nap – meg másnap is még – keveset

Látta Katót, – s játékra rá nem ért.

Aprócska dolgot meg picinyke bért

Kapott már néha, – s győzte emberül.

Vasárnap, – hogy újból összekerül

A két kis árva, s megy a temetőre,

Katóka észrevette már előre,

Hogy a sírkert szélin, – közel az érhez

Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett,

S a temetőőr halkan szólt megettük:

– “Az idegen úrasszonyt eltemettük!”

A két gyerek elhallgat meglepetten,

Aztán egymásra néznek mind a ketten,

“– A sáros földbe? – Kacagni való!”

Dehogy is hitte Andris meg Kató.

Az égre néztek, ahol felhaladt

Sugárpompában a tavaszi nap,

Belenéztek sokáig, önfeledten,

És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.