Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 33

Éjfellegekből jött; – sasmódra szállva

Tört a szivemre első, lázas álma.

Viharszegett szárnya felém borult,

És mit ezeregy éjszakán tanult

Titkos igékbül, holdfényes jegyekbül,

A boldogsággal ámított szivekbül,

Lángoló szóval lihegte felém,

Míg tehetetlen rabul estem én.

– Csak jőjj velem! Odavezetlek téged,

Hol zabolátlan kavarog az élet,

Emelkedő-eső, szilaj hulláma

Vad szirten permeteg-sugárra válva.

Kálváriákra, hol virág terem,

S kígyófulánk virágok kelyhiben.

Vérző tövis közül kell fölemelned,

Mi ott terem szívednek, – a szerelmet.

Akit szeretsz, – majd sírnod kell miatta,

Követned kell börtönbe, gyalázatba,

Aztán sugáros magasokba fel —

S a királynője ott is te leszel.

Hát jőjj – siess! – —

S míg félig öntudatlan,

Kiszáradt ajkkal utánasusogtam

A viharok dalát, – habozva, késve,

Nem mertem őt követni – mégse – mégse.

S egyszerre, – gyilkos bosszusággal telve

Keselyű-karmát vágta a szivembe.

– Verdeste, tépte, – csattogott a szárnya,

S messzenyilazott a vad éjszakába.

Nehéz, halálos, álomtalan álom,

Meddig tartott az éj? – már nem tudom.

Most hajnal. Most a virradatot várom,

Lábadozón kitárom ablakom.

– És bemosolyog az ég teli kékje,

Tavaszi légben halk hullámu béke.

Enyhe sugárok tiszta balzsama.

– Májusimádság egyszerű szava

Körültem, tán e könnyű, méla nesz? —

Valaki néven szólított. Mi ez?

Egy szürketollú, formás kis madár

Jött észrevétlen, – s valamire vár.

Hogy felémrebben könnyű tolla pelyhe.

Regfuvalom száll halkan a szivemre,

S szavától mintha engedne a fagy!

– Te mégis árván, egymagadba vagy!

Vár, készül, tervel minden, ami él,

Te ülsz a bomlott fészek szélinél!

Tavaszidő van. Sugaras, szeles; —

Vigyázz! A többi rendre párt keres, —

Sietve épít új, meghitt tanyát.

S te itt maradnál egész nyáron át?

Ne vond a vállad, hogy: Nem érdemes!

Hátha valaki ép téged keres!

Lásd! Cifra, mézes beszédhez nem ért,

De megfelezné véled életét

Egyszerű izenettel aki küld. – —

Léssz féltveőrzött, mindig megbecsült.

– Aprócska tervek, szűkhatáru vágyak

Közt holnap gondja vet a mának ágyat, —

Én gyógyulást tudok számodra, lásd, van

Fehértornácos, szép falusi házban

Egy ember. – — Jőjj velem! Leszel úgy-e

Őszhajú asszony hallgatag menye?

Még szól! S miközbe húnyt szemmel merengek

Valami rég félbenszakadt dalon.

S miközben a fagy halkan, egyre enged.

Én hallgatom, csak egyre hallgatom. —

Űznöm kellene. Szólni hangosan:

– Nem jó helyen jársz, édes madaram!

Ki hozzám küldött, én – nem ismerem.

Űznöm kellene és – — még nem merem.

Az éjszaka, – a félelmes, a vad, —

Félek, hogy akkor újra rámszakad.