Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 42

Jer, csöpp matrózom! Épitünk hajót!

Kis nyírfakérget bordának te hozz,

Én sássziromból tűzök lobogót,

Árbóckosárnak jó egy makktoboz,

Rúd lesz a pimpó szára, és a vad

Réti füvekből szigonykötelünk.

A szél is kedvez. Csillog a patak.

Dördüljön ágyú most! – Isten velünk!

Csak rajta! Oldd! Vigyázz! Hahó, hahó,

… Már indul a hajó!

Kicsiny hajó, ezüsthajó.

Messzesuhant. Hajlong színén a habnak,

Virágos partok közt repül, repül…

Mögötte erdők, rónák elmaradnak,

Idegen habok árján – egyedül.

És im, a tenger kék ölét kitárja,

Fehér sirályok repdesik körül,

A távol part aranygyümölcse várja,

Ott lomha sziklán karcsú templom ül.

Márvány hidak, száz oszlop… csillogó,

Köszönti mind. Honnan jösz, kis hajó,

Aranyhajócska, ezüsthajó…

Eltűnt? – Ne sírj! Majd nagyranősz fiam.

Építeni fogsz. Lesz még hajód neked!

Küzdeni fogsz lángolón, dacosan.

A két karodba lesz csupán hited,

És szólni fogsz az ismeretlen népnek,

Tűz lesz a szavad, hit, szenvedelem, —

Távol partok lakói összenéznek:

“Ki szólt? Ez Ige ismerős nekem!”

Honnan jöttél, titkos hatalmu szó?

Mint a kincsekkel megrakott hajó,

Zengő hajó, csodás aranyhajó.

Így futja be, lásd, a föld kerekét

Ezer meg egy ezüst-aranyhajó.

Áldott szivekből pazarolva szét

Nagy útra kél a gondolat s a szó.

– Ó, hány van siket pusztába kiáltva,

Hánya elindul s partot nem talál, —

Sok összesímul a vad tengerárba,

Köszönti egymást s többé el se’ vál.

– Az élet vad vizén találkozó

Kicsiny hajó meg nagy hajó,

Ezüst-arany hajó.