Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 40

Vörhenyes foltok messze fenn a lejtőn,

A szakadékba’ halvány ködcsikok.

Üzenetkép száll a haraszt: A dér jön!

A lankadt szárnyú hír szól: Itt suhog

A völgyben, jönni fog!…

És halkan, mint az ébredő levélnesz,

Ahogy riad a néma fák alól,

S a reszkető fehér nádasban elvesz,

Úgy jön felém a kór,

A gyilkos, lassú kór.

Pihés mag érett rendre száz virágon,

Tobozgyümölcs zörren a gally hegyén.

Én Istenem! Nem volt fiam, se lányom,

Takaros házam enyhe völgyben én

Föl sem építhetém…

Hiába! Lenn, a sárba szertezüllve

Letiprott korcs magvak szemetje hull,

Bár hő igéret élni, élni szülte, —

Veszendő létük a hűs anyaölre

Panasztalan borul.

Hát jöjj, halál! Hószínű, lenge fátylon,

Mutasd a titkok mélységét nekem!

Ne legyen soha égő vajudásom,

Ne legyen kínos, iszonyú sebem,

Álmatlan fekhelyem.

Komolyan, némán, fövegét levetve

Virrasszon egy-két hallgatag barát…

Csak meddő jajszót, szennyes könyeket ne!

A két hideg kezem tegyék keresztbe,

S mormoljanak halk, elcsukló imát.