Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 31

Füstlehelettől, vonatok zajától

Messzemaradó szép völgyi lakot,

A nyárfás, kicsi házat, —

Mondd, láttad-e már?

– Míg szertezilálta előtted a távol,

Súgtad: A boldogság lakhatik ott!

Ím, vaskerekek nyomában a bánat – — —

Egy sóhajod volt-e: “Beh kár!”

Ismerős kéz vonása egy levélre

Fakón kúszálta a nevedet.

S mégis, – tán ott rejtőzköd-e benn

Engesztelő szerelem. – — —

Engesztelést h’jába remélve

Futosó lángok játéka ha lett,

Mondtad-e remegéstelen:

“Immár nem ismerem!”

És járva, tolongva az idegen árban,

Egy mély tekintet nem szállt-e feléd?

S egy kar, – biztos, erős,

Kínált-e valaha támaszt?

Szertebolyongtál úgye, hazátlan?

És megnyugovást úgy-e ígért?

S te, – szólva – “Az út sietős!”

Hidegen eltaszítád azt.

Nem hallod-e, magános éjszakákon

A mult száműzött percei hogy zokognak – — —

Kisértet álom völgyí romoknak

Megmutatja az üszkét – — —

Reszkess! – Megújra visszajár az álom,

Megölt betűk izzón ragyogni fognak

S igéretteli pillanatoknak

Árnya gyötreni fog még!